Mivel nem is egy szívszaggató és bonyolult történetet olvastam itt, régóta tervezem, hogy leírom a miénket biztatásul a várakozóknak, hogy egyszerű esetek, sima ügyek is léteznek.

Második gyermekre várni talán könnyebb, mint az elsőre, hiszen egy kicsivel is van elég öröm és gond, ami rendesen lefoglalja az embert. Nehezebbé akkor válik a dolog, amikor az első komolyan vágyakozni kezd egy kistestvérre, és szomorúan nézzük, hogy a hosszú(nak tűnő) és gyötrelmes várakozást neki is viselnie kell. Mivel tudtam, hogy előbb-utóbb sorra kerülünk, mindig ezt mondtam: Biztosan lesz testvéred, csak nem tudjuk, mikor.

Június közepén jött a várva várt telefon Gabitól, hogy aznap született egy kisbaba, akiről életet adó anyukája várhatóan le fog mondani. Én éppen a vizsgaidőszak utolsó vizsgáján voltam túl, ráadásul a munkahelyemen is egy nehezebb időszak állt a hátam mögött - csak ültem egy székben, és bambán néztem ki a fejemből, nem is tudtam gondolni semmire. A telefon után majdnem a plafonig ugrottam az örömtől és az izgalomtól. Rögtön fölhívtam a férjemet, az anyukámat és a húgomat, hogy megosszam ezt a hírt velük. Elhatároztuk, hogy a lányunknak nem szólunk, csak ha már a papírok alá lesznek írva. Nehogy csalódás érje, ha mégis valami történik. De szerencsére minden úgy történt, ahogy reméltük. Másnap szinte hihetetlennek és álomszerűnek tűnt, hogy egy egy napos babát ölelhetek magamhoz, akiről az előző nap délelőtt még nem is sejtettem, hogy a világon van. Ha a környezettanulmányos előbb ki tudott volna jönni, már négy naposan hazahozhattuk volna, mintha én szültem volna őt. A kórházban nem akadékoskodtak, kedvesek voltak. Az ottani gyámügyes olyan alaposan kikérdezett bennünket még gyermekkorunk apróbb részleteiről is, hogy szegény Gabi már felsóhajtott, hogy ide három napi hideg élelemmel kellett volna érkezni, mert úgy tűnik, előbb nem szabadulunk. De miután sok egyéb mellett sport pályafutásunk is dokumentálva lett (egyikünk sem hivatásos sportoló), csak vége lett ennek a hosszúra nyújtott együttlétnek. Az itteni gyámügyest kicsit nehéz volt a férjemnek becserkészni, és kérésére autóval házhoz hozni, aztán visszavinni a hivatalba. De ezek voltak a legnagyobb problémáink.

A szülőanya kedves volt és aranyos, olyan nyugodtnak és erősnek látszott. Látva lelkesedésünket és örömünket, így búcsúzott tőlünk: Örülök, hogy ti kapjátok. Persze mi is örültünk, csak a búcsúzás után csordult ki a könny a szememből. Csak annyit tudtam nagy nehezen Gabinak mondani: Olyan végtelenül boldog vagyok, és annyira sajnálom őt.

Amikor a lányomnak elújságoltuk a hírt, úgy lelkendezett, mint egy csecsemő: mosolygott, kalimpált, hadonászott, majd kiugrott az ágyából. De biztos, de biztos? - kérdezte aggódva. Amikor hazahoztuk, olyan fogadtatást rendezett a nyolc napos öcsikének, azóta sem tudjuk elfelejteni. Felhúzta a zenélő holdat, a forgó, zenélő macikat, fújta a furulyát, ütötte a xilofont, táncolt és ugrabugrált. Állandóan vele akart lenni, etetni, gondozni, dajkálni. Mostanra úgy összenőttek, mintha vér szerinti testvérek lennének. Bízom benne, hogy ez a kölcsönös szeretet és ragaszkodás egész életüket végigkíséri.

Soha nem múló hálával, tisztelettel és szeretettel gondolok az életet adó anyára, Gabira és a Gólyahír Egyesületre.

Történetünk 9 évvel ezelőtt kezdődött, amikor a János kórház Meddőségi Centrumában megtudtuk a kegyetlen valóságot, természetes úton nem lehet gyermekünk, hiába is szeretnénk.

Ekkor elkezdődött a lombikprogramok sorozata, amit nem részleteznék, akik keresztülmentek rajta, úgyis tudják, a "kívülállók" számára pedig csak egy orvosi procedúrának tűnhet, pedig jóval több annál, nemcsak testileg, hanem főként lelkileg viseli meg az embert, amikor azt hallja, "sajnos most sem sikerült". A 2. alkalommal terhes lettem ugyan, de csak néhány napig tudtunk ennek a hírnek örülni, ugyanis kiderült méhen kívüli a terhesség és nem egy, hanem két embrió ágyazódott be rossz helyre, merthogy ikerterhesség volt. Amikor az orvos közölte, hogy rossz helyen vannak az embriók és el kell injekciózni, nem akartam felkelni a műtőasztalról, hatalmas volt a fájdalom. Miután lelkileg próbáltuk túltenni magunkat a megrázkódtatáson belevágtunk az újabb kísérletekbe, sikertelenül.

5 évig tartó sikertelen próbálkozás után és lelkileg nagyon összekovácsolódva a párommal úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk gyermek nélkül leélni az életünket és örökbe fogadunk egy csöppséget. Sok házaspárt eltávolít a gyermektelenség és a gyermekre vágyás utáni kísérletek, Minket egyre közelebb hozott egymáshoz.

2005 októberében vágtunk bele és nyújtottuk be kérelmünket a hivatalokhoz. Kik e sorokat olvassátok, mindnyájan tudjátok a sok-sok vizsgálatot, környezettanulmányt, tanfolyamot, amin túl kellett esnünk, ahhoz, hogy közelebb vigyen célunkhoz.

Akkoriban a 225-ös sorszámot kaptuk a Gólyahírnél és nagyon sokat ültünk a találkozókon, a székek azon oldalán, ahol a várakozók foglalnak helyet. Mindig újult erővel és feltöltődve mentünk haza hallván a házaspárok megható történeteit és bízva abban, hogy nemsokára Hozzánk is megérkezik a Gólya. Tavaly októberben meg is kaptuk a várva várt telefont Gabikától, és nagy szorongással és izgalommal készültünk az Életet adóval való találkozásra. A kölcsönös szimpátia után vártuk, hogy mikor lesz a nagy pillanat és születik meg a kisfiú. Nem is kellett sokat várnunk, pár nap múlva indulhattunk a kórházba és megérkezésünk után néhány órával már a világra is jött, császáros baba volt. Sírva-nevetve öleltük Magunkhoz a kisfiút és ezután 4 napig nappal Vele voltunk a kórházban. Tisztába tettük, etettük, babusgattuk. Az Életet adó hazamenetele napján azonban meggondolta magát és úgy döntött mégis megtartja a gyermeket. Senkinek nem kívánom ezt az érzést, nagyon le voltunk sújtva, szavakkal nem lehet kifejezni fájdalmunkat.

Gabika nyugtatott Minket, hogy ez a gyermek nem Nekünk született és majd megszületik a Mi babánk is! Véletlenek nincsenek és hiszem, hogy a gyermek választja ki Magának az égiek segítségével szüleit, mert kisfiunk, aki ma már nyugodtan szuszog itthon a kiságyában akkoriban fogant, amikor ez az eset történt. A következő telefont idén januárban kaptuk, de ott már nem tudtunk megismerkedni az Életet adóval sem, mert még a baba születése előtt úgy döntött, mégsem adja örökbe. Így hát nagy izgalommal, de nagyon félve is vártunk a MI babánkra. Egy csodás júliusi reggelen Gabika érdeklődött, hogy nemsokára születik egy kisfiú" fel vagyunk-e készülve a fogadására"? Természetesen igen volt a válasz és néhány napon belül indultunk is egy kora hajnalban megismerkedni az Életet adóval, akinek személyében egy nagyon szeretnivaló, kedves hölgyet ismertünk meg. Elbeszélgettünk vele és megnyugodva mondta, hogy örül, hogy Hozzánk kerül majd gyermeke, érzi, hogy jó helyen lesz Nálunk. Még a megismerkedés után be is kellett feküdnie a kórházba így hazavittük, amíg Ő összekészítette a holmiját megvártuk az állomáson és visszavittük a kórházba. Pár nap elteltével késő délután telefont kaptunk, induljunk, mert ma szülés lesz, éppen az autópályán voltunk és éppen nem abba az irányba, ahová mennünk kellett volna, így az első lehetőségnél lekanyarodtunk és irány a kórház! Amikor odaértünk, kiderült, hogy csak jósló fájások, ma már biztosan nem lesz szülés, így elköszöntünk egymástól és izgultunk tovább. 2 nap múlva hajnali 3-kor jött a telefon, hogy elfolyt a magzatvíz menjünk, de előtte beszéljünk a szülésznővel, nehogy megint téves riasztás legyen. A szülésznő azt mondta, hogy semmiképpen se induljunk, mert reggel 8 órakor lesz konzílium, addig úgysem történik érdemleges, alig van kitágulva a méhszáj, reggel eldönti a dr. úr, hogy megindítja-e a szülést vagy sem. Még "kedvesen" hozzátette a szülésznő, hogy egyébként meg hívjuk fel a szülőanyukát, majd Ő megmondja, mikor induljunk. Mondtam Neki, hogy mi nem tudhatjuk egymás számát, ezért az Egyesületen keresztül érintkezünk, de nem hitt Nekem, és azzal váltunk el, hogy telefonáljak reggel. Másnap 8 órakor mikor telefonáltam meglepődött hang vette fel a vonal túlsó végén és közölte, 6:55-kor megszületett a kisfiú! Hirtelen meg sem tudtam szólalni! Nagyon szerettünk volna ott lenni gyermekünk születésénél, ezt az élmény sajnos elvették Tőlünk, ám 3 órásan már láthattuk Őt. Azt tanácsolták Nekünk többen az előző eset kapcsán, hogy ne nagyon kötődjünk a gyermekhez, mert úgy kisebb csalódás ér, ha mégsem lesz a Miénk. A tanács ésszerű ugyan, csak hogyan lehet nem kötődni egy szeretnivaló újszülötthöz ennyi év várakozás után?

Mindenesetre ezután nagyon felgyorsultak az események, mert hamarosan aláírtuk a papírokat a Gyámhivatalban, bár az eljárás úgy kezdődött, hogy Gabika orra előtt becsapták az ajtót és nem engedték be, elég fagyos hangulatban indult és telt el a bent töltött közel 1 óra. Okulván a tavaly októberi esetből, senki nem tudta az örömhírt a családban, a megszületést sem, már csak akkor telefonáltunk szüleinknek, amikor a papírok aláírása után SZÜLŐK lettünk, bár ezt napokig el sem tudtuk hinni. Ezután még napokig látogattuk az Életet adót és Manócskánkat a kórházban, mert a besárgulás miatt nem engedték haza, és aztán a 7. napon végre elérkezett a nap, amikor érte mehettünk és elindulhattunk hazafelé. Amíg haza nem értünk egyáltalán nem láttuk Őt nyitott szemmel, kérdeztük is a dr. nénit a kórházban, hogy volt már nyitva a szeme, mire Ő mosolyogva megnyugtatott, igen Anyuka már többször is! Hazaérkezésünkkor betettük Manócskát a hosszú út után a kiságyába és először kinyitotta a szemét, körbenézett, megállapította, hogy jó helyen azután békésen elaludt! Azóta kimondhatatlan boldogságban telnek napjaink, már elröppent az a sok-sok év amíg várakoztunk RÁ, vágyódtunk utána, így 3-an lettünk MI igazi családdá.

Minden nap egy új csoda, amit megélhetünk Vele, szeretnénk számára a Világ szépségei, csodáit megmutatni, és felfedezni Vele együtt.

Utózönge: Örömünkbe csak a hivatalok "gyors és korrekt" ügyintézése rondít bele egy kicsit.

Gyermekünknek még 12 hetesen nincsen Anyakönyvi kivonata, ugyanis még a nevünkre kerülés előtt eseti gyámot akartak mellénk kirendelni, amire persze kiderült, hogy semmi szükség, Gabika és egy Minisztériumban dolgozó nagyon kedves hölgy segítségével ez az akadály is megoldódott, de több hét eltelt fölösleges papírmunkával emiatt.

Közös életünk 2002-ben kezdődött. úgy, mint bárki más mi is szettünk volna gyerkőcöt, de sajna nem adatott meg, hogy megszülessen a mi kis pocaklakónk. Nem vagyok egy türelmes ember így 1 év próbálkozás után elmentünk a dokihoz, aki mindenféle vizsgálatra elküldött. Ezek után jöttek a műtétek mind a kettőnknél. de csak nem akart sikerülni. Mint kiderült utólagosan a sok műtét és gyógyszerek után genetikailag nem illünk össze így nekünk közösen soha nem lehet gyerekünk. Külön-külön lehetne, de mi ezért nem mentünk külön, hiszen szeretjük egymást. Így telt el kb. 2 év. Ezek után elindítottuk az örökbefogadást.2005-ben kerültünk a Gólyahírhez és ekkor elküzdtük a várakozást. Képzeletben elképzeltük a mi kis manónkat, hogy milyen is lesz talán kék szemű, szőke hajú vagy barna szemű, barna hajú nekünk mindegy lett volna, mert tudtuk, hogy ö a miénk lesz. Nagyon rossz volt sokszor látni azt, hogy mások pici babával sétálgatnak, mi meg csak ketten vagyunk. Sokat sírtam kiborultam, mert ennyire nem lehetek szerencsétlen, hogy nem adatik meg a lehetőség, hogy anya lehessek. Sokszor feladtam, de a párom és a család biztatott türelem valahol minket is vár egy baba, hogy a miénk lehessen. Ránk talált. Már majdnem feladtuk mivel 2008. december 21-én lejárt volna a 3 évünk nem szerettük volna meghosszabbítani. Már elkönyveltük, hogy mi csak ketten leszünk. Bár a család mindig mondta, ha már 3 évet vártunk, akkor már itt a célba ne adjuk fel.

De ekkor CSODA történt.

2008 novemberében megszólalt a várva várt telefon. Gabika hívott, hogy lenne valaki, aki le szeretne mondani a babáról, érdekelne minket? Mondanom sem kell a válasz igen volt. Tudni kell pont ekkor voltam lent a völgy mélyén, de hirtelen minden színes lett és jó. Már tudtam nincs sok és én is anya lehetek. Decemberben találkoztunk az életet adóval. Nagyon fura volt vele beszélni. Illetve nem is mi beszéltünk, hanem inkább a Gabika. Megbeszéltük, hogy 1 hónap múlva (2009. január 12) találkozunk és megyünk ultrahangra. Ekkor már biztosan láttam az ultrahangon, hogy kislány lesz. Ekkorra az életet adó is megnyílt irántam hozott képeket a családjáról és az apukáról is. Jó volt tudni, hogy vigyázott a mi kis manónkra 9 hónapon keresztül, nagyon figyelt magára és a babára. Így neki láttunk a vásárlásnak. Olyan jó érzés volt úgy válogattam, mint egy anyuka, aki nemsokára megszüli gyermekét. Azt mondták van még 1 hónap a szülésig. A világ leghosszabb hónapjának tűnt. Gabika azt mondta használjuk ki az időt, mert ez lesz az utolsó karácsony, amit már csak ketten töltünk, el utána már családként ünnepelünk. Szegényt ebben az 1 hónapban majdnem minden nap hívtam mi újság tud e valamit. De megnyugtatott nem lesz semmi gond, ö már nem fogja meggondolni magát, sajnos a körülmények miatt nem teheti. Szilveszterkor egy társasággal ünnepeltünk és éjfél után mindenki arra koccintott, hogy a 2009- a mi évünk legyen!
A párom azt mondta mivel hideg van nem fog még kibújni, majd, csak ha jó idő lesz. Bejött neki. 2009.01.19-én megszólalt reggel 8.45-kor a telefon Gabika hívta a párom, hogy beindult a szülés induljuk. Mire oda értünk addigra az életet adó már a szülő szobán volt, de én ekkor még nem tudtam, hogy be mehetek-e a szülésre.
Bemehettem.
Végig szorította a kezem a szülés közben. 2009.01.19-én 11.10-kor megszületett a kislányom. Mikor megszületett a baba akkor egymásra néztünk és elengedte a kezem (mintha azt mondta volna meny a kislányodhoz). Én vághattam el a köldökzsinórt, mint mondjak úgy remegett a kezem, mint a kocsonya. De elvágtam. Utána azt mondta a doktor bácsi, tessék, ANYUKA ITT a KISLÁNYA. Ennél szebb jobb érzés nincs a világon. Egyből beleszerettem. Mindig kérdeztem Gabikát mi van, ha nem tudom elfogadni őt, de nem volt gond .SZERELEM volt első látásra. Mielőtt odaadták nagyon sírt szegénykém, de nálam mintha tudta volna, hogy én vagyok az anyukája abba maradt és elaludt. Majd kivitték az apukájának megmutatni. Elváltunk egy kis időre tőle kb. 2 órára. Levitték a csecsemő osztályra és ott újra megölelhettem a kislányom. Innentől kezdve minden 2. nap mentünk a korházba a babához és persze az életet adóhoz. Nagyon aranyosak voltak velünk a korházban a nővérek mindent megmutattak a baba ápolásával, etetésével kapcsolatban. Sajna csak 2 naponként tudtunk menni, mert a páromat nem engedték el minden nap a munkahelyéről. Mikor megszületett a baba az én munkahelyemen közölték velem menjek állományba és gyakoroljam az anyaságot, hogy mire haza hozzuk, a manót addigra mindent tudjak. A mai napig, ha bemegyünk a munkahelyemre vásárolni, azaz első hogy a baba után érdeklődnek. Ez nagyon jó érzés.
Azt hittük minden simán fog menni az örökbefogadásnál, de sajna nem így volt:

• a gyámhivatal megcsinálta az anyakönyvet,
• Ez után elmentünk az életet adóért elhoztuk a mi gyámhivatalunkba itt kiderült, hogy nem jó az anyakönyv
• visszamentünk az anyakönyvi hivatalba onnét át egy másik gyámhivatalba itt mondták pénteken (jan. 30-án menjünk vissza)

Visszamentünk: megcsinálták úgy a papírjainkat, hogy a babát kiadják a korházból. Itt csinálták meg jegyzőkönyvet is. Haza vittük az életet adót és itt elváltunk tőle. Annyit mondott még ígérjem, meg hogy vigyázok rá. Persze hogy megígérem, hiszen erre vártam elég régóta. Ekkor már délutánba nyúlunk irány a korház. (még nem hittem el hogy haza hozhatjuk a pici lányunkat)

Még mindig nem hiszem el, hogy megyünk a kislányunkért. Felöltöztettük és irány haza. Mivel megkéretem, Gabikát legyen velünk végig így őt előtte haza vittük és most már, mint család hárman megyünk haza ANYA, APA és a PICI KISLÁNYUNK. Mikor haza értünk a nagy szülök már ott álltak a ház előtt és vártak minket. Várták az unokájukat. Mire haza értünk addigra megéhezett és most már, mint hivatalos anyukája nekem kellet megetetni, nagyon jó érzés volt. Majd nemsokára az első fürdés ezt, nem mert bevállalni. Anyukám fürdette én csak asszisztáltam neki. De másnap már én fürdettem a PICI LÁNYOMAT. Innentől megváltozott az életünk már nem én vagyok anyukám pici lánya, hanem az unokájának az édesanyja. Már első pillanatban hogy meglátták beleszerettek és ez csak napról napra nő. Ránk talált végre a boldogság. Ennél szebbet, jobbat nem is kívánhatna az ember. Minden este arra alszok el, ahogy szuszog. Nagyon jó altató.
2009.02.27-én megkaptuk a végleges határozatot, hogy a manócska most már tényleg a mi családunkhoz tartozik.

Most már mi is család vagyunk.

Hát ez a mi kis történetünk próbáltam rövid lenni, de nem nagyon sikerült.

"Légy boldog mindig, azt kívánom én.
Felhőt ne lássál életed egén.
Rózsák legyenek, életed napjai
Teljesüljenek szívednek vágyai.
Teneked nyíljon minden virág
Minden csillag, fényt hintsen rád.
Legyen tiéd minden e világon:
Reménység, öröm, valóság és álom!"

"Míg egy anyai kéz fogja kezed,
Nehéz, göröngyös úton elvezet,
Amíg akármi baj szakad rád,
Sosem vagy egyedül, melletted van ÉDESANYÁD!"

Megint eltelt egy nyár, pedig ebben a nyárban nagyon bíztam, hogy akkor most, most igen, eljön hozzánk is a gólya. De nem jött. Persze nem csoda, hiszen olyan görcsösen vártam, hogy még vécére sem mertem telefon nélkül menni, a nyaralást sem tudtam úgy rendesen kiélvezni - pedig egy egész hetet tölthettünk gyerek nélkül egy vitorlás hajón.

Aztán a nyár végén felhívtam Gabit, mert indulnunk kell, vissza Németországba, a fiunk kezdi az iskolát, ott aztán nincs kecmec, 6 évesen menni kell, és szerencsére menni is akar. "Persze, menjenek csak, most nincs semmi, szóljanak, ha megint felénk járnak." Jó.

Megérkeztünk oda haza, és én elengedtem a kistesót, megnyugodtam és örültem, hogy teljes energiámmal az iskolakezdésre koncentrálhatok és ez sikerül is - felszabadító érzés. Még van szűk két hetünk az "éles indulásig", addig beszerezzük együtt a még hiányzó tanszereket, elkészíthetem a meglepetés Schultütét, naná, hogy focisat.

Csütörtök reggel elvittem Benit a napközibe, aztán elintéztem a nagybevásárlást, elszaladtam a rég halogatott orvosi beutalóért, beadtam a szabóhoz a nadrágomat felhajtatni, hazamentem. Kipakoltam, leültem a gép elé. Egyszer csak megszólalt a magyar mobil. Férjem vette föl, de én azonnal tudtam. Ő hirtelen felindulásból odadobta nekem a telefont egy "Ők azok!" felkiáltással.

"Jó napot kívánok, Móruczné Gabi vagyok a Gólyahír Egyesülettől. Van itt egy kislány, tegnap született." Úristen, ő az! Úristen, mi Németországban vagyunk. Úristen, szombaton évnyitó. Úristen, úristen... De hát kislányunk született!

"No, mit szólnak hozzá?" Jaj, mit szólnék, igen, IGEN! "Mikor tudnak hazajönni?" Háááát, én most ülnék fel az első repülőre vagy vonatra, vagy kamionra akár, ami hazafelé tart, de hát az évnyitó, az nagyon fontos, főleg a fiunknak. Vasárnap hajnalban jó lesz még? "Jó, jó, persze, ne izguljanak, minden rendben, akkor vasárnap a kórházban találkozunk, az életet adóval is tudunk találkozni. Akkor a papírjaik rendben vannak?" Huh, a papírok, igen. Igen, mindent összegereblyézünk, meglesz hétfőre, mehetünk a Gyámhivatalba. "Jó, akkor vasárnap várom önöket, csörögjenek a határról".

Te jó ég, de lassan vánszorog az idő. Te jó ég, milyen kevés időm van. Mit kell vegyek? Pelenka, tápszer, cumi. A cumi igenis fontos. Csak néhány kisruha, egy rugdalózó, amiben kihozzuk a kórházból. Beninek is volt, Rebusnak is kell. Naná, hogy rózsaszín. Úristen, vajon egészséges? Igen, azt mondta Gabi hogy teljesen egészséges. Te, te hogy bírsz ilyen nyugodt lenni??? Én nem bírok magammal, olyan ideges, izgatott, mittoménmilyen vagyok.

Beni, Beni! Megszületett a kistesó! Itt maradsz a nagyiékkal, amíg mi apával hazamegyünk érte? "Hurrááááá! Kistesóm született! Igen, persze, a nagyiékkal jó lesz! A suliban meg gyorsan meg tanulok olvasni, hogy minél előbb olvashassak Rebekának esti mesét. És anya, ne izgulj, én leszek a legjobb az osztályban!" Sírok. Az évnyitón is sírok, bár próbálok könnyek nélkül, ez egyszerűen túl sok, nekem még hagyján, de a hatévesemnek?

És eljött a vasárnap hajnal, irány Magyarország, csak úgy vánszorognak a kilométerek, de ennél gyorsabban már nem szabad hajtani, egyrészt a bírság, másrészt most már kettőért felelünk, félünk, aggódunk, élünk. Menjünk már, menjünk már. Nem, nem kell pisilni, meg ne álljunk, ugye nem gondolta meg magát? Áááá, már telefonáltak volna. Édes istenem, vajon milyen az anyuka? (Fantasztikus lány).

A kórházban a liftes bácsi hatalom, a rohadt életbe, soha nem indulunk el, 6 emelet választ el a lányomtól, az első találkozástól, hol az a rohadt lift? Miért nem indulunk már, muszáj tényleg megvárni, míg úgy tele lesz, mint egy szardíniás doboz?! Na végre, indulunk. Hatodik. Mindjárt szívrohamot kapok. Beengednek. Már hozzák. Ő az! Itt van a karomban. Egyszer csak rám néz. Azzal a mindent tudó, mély, újszülött kék szemével, és akkor, ott tudtam, hogy tudja. És ez volt az a pillanat, amikor én teljes szívemből az anyukája lettem.

Köszönet a Gólyahír Egyesületnek, személy szerint Móruczné Gabinak, és ismeretlenül minden segítőjének azért az odaadó és önzetlen munkáért, amivel családok százait segítik gyermekáldáshoz és amivel életet adók százait segítik terhességük alatt, és sokszor még azután is.

Verőfényes nyári péntek reggelre ébredtünk aznap, amikor megszülettél. Iszonyú meleg volt, felhőknek nyoma sem volt az égen, és a napom pontosan úgy indult, mint az összes többi már jó ideje, amióta rád vártunk. A várakozás kellemesen édes illata mindig ott vibrált a levegőben, de amióta hazaértünk a nyaralásból, kipihenten és tettre készen, ez csak fokozódott. Hiszen a hazaérkezés után tudtuk meg, hogy azok a bizonyos nem fogadott hívások napjában többször, ismeretlen számról Őtőle érkeztek. Micsoda szerencse, hogy a strandlopásoktól való félelmünkben apával úgy döntöttünk, a szállodaszoba biztonságában, a számkódos bőröndben hagyjuk a telefonunkat napközben. Ha nem így teszünk, és felvesszük a telefont az ismeretlen számnak, Te ma nem vagy velünk, és nem Te vagy már 7 hónapja a mi édes kislányunk.

Már túl voltam a reggeli kávémon és az összes e-mailemet elolvastam, mikor fél 9-kor megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám! Hatalmasat dobbant a szívem, és a légkondicionált irodában is egy pillanat alatt levert a víz. Az erkélyre menekülve a kíváncsi fülek elől, remegő kézzel vettem fel a telefont. Gabika volt az, Móruczné Gabi vagyok a Gólyahír Egyesülettől, szülőszobán van egy kismama, nem tudom, kisfiú-e lesz-e vagy kislány, de én magukra gondoltam, hogy jó szülei lennének ennek a csöppségnek. Mit szólnak? IGEN, IGEN, IGEN csupa nagybetűvel! Apa épp úton volt, amikor felhívtam, a sírástól nem látott, ezért félreállt az autópályán, hogy már megnyugodva megbeszélhessük, hogyan tovább. Akkor még semmit sem tudtunk rólad, de legbelül éreztem, csakis Te lehetsz az. Nem sokkal dél után jött az újabb hívás, 11.50-kor megszülettél 2900 g-mal és 46 cm-rel, egészséges, gyönyörű kislány vagy. Legszívesebben világgá kiabáltam volna a boldogságomat, ehelyett vissza kellett ülnöm az asztalomhoz, és tovább dolgozni, mintha mi se történt volna. Éjszaka nem jött álom a szemünkre, apával egymás kezét szorongatva csak bámultuk egymás körvonalait a sötétben, és vártuk, hogy felvirradjon a nap, amikor először találkozunk Veled.

Szombat kora délután felvettük Gabikát és együtt száguldottunk a születésed helye szerinti kórház felé, számos akadály tornyosult elénk nem várt útépítések és baleset okozta dugók formájában, de végül késő délután szerencsésen odaértünk. Gabika ment be elsőnek a kórterembe, hogy beszéljen az életet adóddal, és kihívja Őt hozzánk. Azt hiszem, még sosem rettegtünk ennyire egész életünkben. Az a 2-3 perc örökkévalóságnak tűnt. Nagyon fontos volt, hogy szimpatikus legyen nekünk, megértsük és elfogadjuk Őt. A folyosón már rutinosan egymás kezéből merítettünk erőt, amíg megérkezett. Hatalmas kő gördült le mindkettőnk szívéről, fiatal, szimpatikus, kedves és csinos lány lépett ki elénk, akiről maximum a nyúzottsága és a kissé nehézkes járása árulta el, hogy egy nappal korábban adott életet Neked. Sokáig beszélgettünk, Gabika mindig átlendített a holtpontokon és a kínos csendeken, majd sajnos be kellett fejeznünk, mert 8-ig volt látogatás, és addig még meg szerettünk volna ismerkedni Veled. A csecsemőosztályon egy üvegfal mögül, a nővérke kezében láttunk meg először. Olyan gyönyörű voltál, amit nem lehet szavakba önteni. Aludtál éppen, és mi csak bámultuk a kedves arcocskádat, a pihe kis sötétbarna hajadat, a hosszú, zongorista ujjaidat és ekkor rám tört egy fojtogató érzés. Nem foghatlak meg, és ölelhetlek magamhoz! Legszívesebben betörtem volna az üveget, és kikaptalak volna a nővér kezéből! Elsírtam magam, és apához bújtam, úgy éreztem, megszakad a szívem, ha nem érinthetlek. A csecsemős nővér szíve ezt látva megenyhült, és a tiltás ellenére behívott minket az üvegfal mögé, és a kezembe nyomott Téged! Sosem feledem az érzést, ebben egészen biztos vagyok. Ekkor már apa is sírt, és csak simogatta a kis kezedet, amikor egyszer csak kinyitottad a szemedet, ránk néztél, és egy hatalmas, kövér könnycsepp gördült le az arcocskádon. Te is velünk sírtál! Az életet adód nem fogott Téged a karjaiba, nem akart érzelmileg kötődni hozzád, hisz úgy mindkettőtöknek nehezebb lett volna az elválás.

Vasárnap még leutaztunk az életet adódhoz, és sokat beszélgettünk vele, megértettük és elfogadtuk a döntésének okait, de aznap Téged sajnos nem láthattunk. Csak aznap reggel mertünk a családunk legközelebbi tagjainak telefonálni, hogy megszülettél, és talán hamarosan velünk leszel, de a papírok aláírásáig még titokban tartottuk a nagy hírt. Hétfőn és kedden eszeveszett rohangálásba kezdtünk mi és papiék is, hogy minden papír meglegyen szerdára, amikorra időpontot kaptunk a Gyámhivatalba. A munkahelyemre is beszaladtam, mindenkitől elköszöntem, és összepakoltam az asztalomat. Szerdán szerencsére minden gördülékenyen zajlott, és a lemondó nyilatkozat aljára felkerült minden szükséges aláírás ahhoz, hogy végre hazahozhassunk Téged. Az életet adód mindeddig hihetetlenül keményen, korát és nemét megcáfoló módon tartotta magát, tudtuk, hogy belül iszonyúan fáj neki, de nem akart minket a fájdalmával terhelni. Már a papírok aláírása után, a Gyámhivatal előtt az utcán azonban láttuk, hogy ereje fogytán van, és apa erre váratlanul átölelte, és magához szorította Őt. Sírni kezdtek mindketten, majd már hárman, és megígértük neki, hogy nagyon fogunk szeretni Téged és nagyon fogunk vigyázni Rád. Sajnos aznap későn végeztünk, és ezért nem adtak ki Téged a kórházból, pedig minden kis holmid a csomagtartóban csakis Rád várt. Azt még megengedték, hogy megetesselek és bepelenkázzak, de azután sajnos mennünk kellett. Csütörtök reggel korán keltünk, és indultunk újra neki a hosszú útnak. Amíg a zárójelentésre vártunk, apával etettünk és csodáltunk Téged, próbáltuk szokni az érzést, hogy ettől a perctől kezdve már nem csak papíron van egy csodás, édes kislányunk, akire kerek 6 évet vártunk, és aki végre egy igazi, gyerekes családdá kovácsol minket. A hazaúton végig édesen aludtál, egyszer azért megálltunk megetetni, de különben eseménytelenül telt a hosszú autóút. Az azóta eltelt 7 hónapban megtapasztaltuk, milyen az igazi boldogság, hiszen a világ legszebb, legédesebb és legjobb természetű kisbabáját ismerhettük meg személyedben, a család teljes jogú tagja lettél, a nagyszülők, nagynénik és keresztszülők kedvence, akinek mindenki lesi minden kívánságát, és aki egyetlen mosolyával feledtetni tudja a nehéz perceket, a fogzás miatti nyűgösebb napokat, a hozzátáplálással kapcsolatos összes ellenérzésedet és a hasfájásokat. Édes kislányunk, köszönjük, hogy vagy nekünk!

Külön köszönjük a Gólyahír Egyesületnek és azon belül Móruczné Gabinak, hogy mindig mellettünk és a rendelkezésünkre állt, és kedves szavaival és tapasztalatával átsegített minket a nehezebb perceken, napokon. Köszönjük a végtelen türelmét, megértését és a hatodik érzékét, amivel minket egymáshoz terelt!

A mi történetünk 1988-ban kezdődött, akkor még úgy, mint két egy osztályba járó középiskolás kamasz története. 3 éven át voltunk osztálytársak úgy, hogy szinte észre sem vettük egymást. Ezután történt csak változás, és a szalagavatónk óta vagyunk egy pár. Ennek most már több, mint 17 éve.
2001-ben házasodtunk össze, és úgy indultunk neki az életnek, mint szerintem a legtöbb pár akik régóta együtt vannak, ismerjük egymást eléggé, összeszoknunk sem kell már, jöhetnek a gyerekek. Szacsa=Szabolcs és Csaba (Szerintem a középiskolás évek alatt szerzett barátaim többsége az eredeti nevemre nem is emlékszik, csak a Szacsára).
Azt nem tudom milyen éveket várni, lombikra járni, és egyéb kezeléseken átesni, hogy az ember lássa azt a bizonyos két csíkot. Azt viszont tudom, hogy milyen az mikor "úgymond" azonnal összejön, majd elveszíted minden különösebb ok nélkül. Két várandósságom szakadt meg az elején, majd egy nagyobb kivizsgálás után kiderítették, hogy annyira alvad a vérem, hogy az ici-pici köldökzsinórban bealvadt. Ezek után még egy próbálkozásunk volt, mert bíztunk benne, hogy így neki indulva a dolgoknak megfelelő kezeléssel, életmóddal majd sikerül...
Hát nem!
Hiába volt hasba szuri naponta, állandó ellenőrzés, 24 hétig bírtuk együtt. Ekkor muszáj volt császárral elvenniük tőlem, mert azt mondták, hogy én is belehalok, ha azonnal nem műtenek meg. 17 napig kínozták a babucinkat és minket is. Életünk legszörnyűbb időszaka volt. Mi tudjuk milyen gyereket temetni...Senkinek nem kívánom!
Én egészségügyben dolgozom, tehát ezek után, mikor már tudtam beszélgetni az orvosommal, megkérdeztem az esélyeinkről (ekkor már nem az első nőgyógyászomhoz jártam, hanem egy specialistához). Erre a válasza :"Nehéz ilyent kimondani, de 25%, hogy maga sérül, 25% hogy a gyerek, 25% hogy egyikük sem, és 25% hogy mindketten .Ekkor mondta a férjem,hogy 25% a 75%-hoz képest nagyon rossz arány, ha még egyszer próbálkozni akarok, akkor Ő válik. Az nem baj, ha genetikailag nem a mi gyerekeinket neveljük, de Ő ezt még egyszer nem szeretné végigcsinálni. Biztos, hogy van olyan akinek nagyon durvának tűnik, de szerencsére ki merte mondani, hogy ő képtelen lenne egy beteg gyereket ápolni, nevelni, illetve szeretni esetleg úgy egy egészségeset, hogy én már nem vagyok.

Ezek után indítottuk el az örökbefogadást.

Zalán 2004-ben született, ő nem Gólyahíres baba. Viszont ahonnan Őt kaptuk, ott megmondták,hogy tesóra ne is számítsunk Tőlük. Ezen nagyon elkeseredtünk, és- bár haragudni nem tudok Rájuk, hiszen Tőlük kaptuk egyik legfontosabb kincsünket-csak értetlenül álltunk a dolog előtt. Ezután jelentkeztünk a Gólyahírhez, és nyugtatott meg többször is Gabika ,amikor reménytelenül telefonáltam Neki, hogy ne aggódjak ,megszületik Nekünk majd az a kistesó. A beszélgetéseink után mindig egy kicsit jobban bizakodtam, és jobb kedvre derültem. Próbáltuk az életünket úgy élni, hogy ne ez járjon örökké a fejünkben (a férjemnek ez jobban sikerült,mint nekem), de Zalán már minden ünnep előtt egy ideje kistesót kért -ezt a fórumon olvashattátok is- és ezen kívül még volt egy másik félelmem is. Azt beszéltük meg, hogy 5 évnél több nem lehet a két gyerek között, akkor inkább maradjon Zalán egyke. Ez nem volt egyszerű döntés, de környezetünkben több család is felbomlott, ahol nagy korkülönbség volt a gyerekek között. Mi úgy láttuk, hogy ez annak is volt köszönhető, hogy alig voltak együtt, mert apuci ment mindenhova a nagyobb gyerekkel, anyuci pedig a kisebbel. Közös program alig volt, ami mindkét korosztályt érdekelte volna (természetesen biztos van aki erre rá tudna cáfolni, de mi így láttuk, így gondoltuk).
A november pedig vészesen közeledett.

De, eljött a nyár (és a Gólyahíres telefon): "Móruczné vagyok, szeretnének egy kisfiút, fogadóképesek?"

Válaszolni is alig tudtam, hogy PERSZE, erre várunk több éve! Zalán ott állt mellettem, és amint letettem a telefont rögtön azt kérdezte:"Anya, ugye megszületett a kistesóm?
De akkor miért sírsz?"Egy négy és fél éves akármilyen értelmes is, azt nehezen érti meg, hogy az ember időnként örömében is sír.
Elkezdtem intézni amiket kellett hírtelen, de pár óra elteltével jött az újabb telefon, ez a baba mégsem maguknak született. Akkor már nem örömömben sírtam... De ahogy már többen is írták, Gabikának megint igaza lett, azt a babát máshol várták, és most mások nevelik nagy boldogságban, szeretetben.
Akkor hirtelen nem így gondoltam, de a legfőbb gondom az volt, mit mondjak a kisfiamnak?
Végül az jutott eszembe, hogy nagyon pici a baba, ezért nem hozhatjuk még haza a kórházból. Majd, ha kicsit nagyobb lesz. Úgy gondoltam, hogy ha már egyszer szóba jöttünk, akkor talán nemsokára jön az IGAZI telefon is.
És JÓL GONDOLTAM:
Pont egy hét telt el, mikor újból csörgött a telefonom:"Jó napot kívánok,Móruczné vagyok, van egy kicsit bonyolult babánk, de nem is biztos, hogy annyira bonyolult. Kisfiú. Megpróbálják?"
Végighallgattam a történetét, ami elég szörnyű volt számomra, de talán mindenki számára tanulságos lesz, ha leírom: Van egy hölgy, akinek már volt 5 gyermeke. Nem nagyon értette miért hízik, de mivel menstruált, így esze ágában sem volt, hogy lehet állapotos is. Egy ismerőse volt, aki javasolta neki, hogy csináltasson egy ultrahangot, mert ez nem "normális"hízás.
Mikor kiderült, hogy állapotos, a férfi, aki a baba apja volt felé sem nézett többet.
Azt tudta, hogy hazavinni nem tudja a babát, elvetetni már késő volt, így kerestek örökbefogadókat neki.
Egy Alapítvány, vagy Egyesület segítségével összeismertették egy házaspárral, akik onnantól kezdve vitték Őt ultrahangra, látogatták rendszeresen, ott voltak a szülésnél is, és a leendő anyuka kezébe adták az ici-pici babát. Ő adott neki nevet is.
Egy nagy baj volt csupán, a közvetítő hölgy "elfelejtette" közölni a leendő örökbefogadó szülőkkel, hogy az életet adó anya válási papírjai nincsenek még teljesen rendben, és bár nem a volt férj az apa, de mivel a hölgynek nincs jogerős papírja a válásról, így neki is le kellene mondani a gyerekről, mert hivatalosan az övé. A férjet nem tudják, hogy hol van, és az is lehet, hogyha megtudja mi történt inkább az intézetet választja a "fiának". Ettől ők úgy megrémültek, hogy fájó szívvel elköszöntek a kisfiútól, és megmondták Neki, hogy így Ők nem tudják vállalni ( lehet, féltek attól, hogy még mik derülnek itt ki, ha ezt több hónapon át eltitkolta előlük egy ember, akinek az a feladata, hivatása, élete, hogy nehéz helyzetben lévő embereket összehoz, és két külön-külön nehéz életből megpróbál egy csodálatosat varázsolni - ezek vagyunk mi, örökbefogadók - és egy saját magának megbocsájtani tudót, további életre, megnyugvásra képes- viszonylag jót - ezek Ők,az életet adók -). Véleményem van, de ítéletet nem mondhatok. Mindenesetre mindenkinek nagyon ajánlom, hogy jól nézze meg, hogy melyik örökbeadást segítő szervezetet választja, mert nem mindegyiket csak a jószándék vezérli. Ezt azért merem leírni, mert amikor a pár úgy döntött, hogy fájó szívvel, de lemondanak a babáról, akkor a segítő hölgy sehol nem volt. Nem kerestek másik örökbefogadó párt a babának, sőt az életet adóhoz oda sem mentek azóta sem, hogy beszéljenek Vele. A majdnem édesapa ment fel az életet adóhoz,és adta neki oda Gabika telefonszámát, hogy majd Ők biztosan segítenek szülőket találni a babának.

Elmondtam a történetet a férjemnek, aki éppen dolgozott, hogy gondolja át a jogász agyával,hogy bele merjünk-e vágni. Én szeretném, de nem akarok semmit ráerőszakolni, és azt sem szeretném, ha később megbánnánk.
Loholt haza, száguldottunk megnézni a kisfiút a kórházba, és bár megfogadtam, hogy addig nem szeretek bele amíg nincs otthon, de nem tudtam betartani a magamnak tett ígéretemet.
Június 29-én telefonált Gabika,július 10-én hoztuk haza Kendét, közben kétszer átutaztuk az országot, hogy a jogerős válási papír a markunkban legyen és immár csak az életet adó lemondása kelljen ahhoz, hogy örökbe tudja adni a babát, akit vigyázva kihordott, akiről már egyszer úgy érezte, hogy gondoskodott ahogy Tőle tellett. Ezalatt a majdnem 2 hét alatt jobban megismertük egymást.Találkoztunk a 2 nagyobb lányával és a kicsivel is. Beszéltünk az édesanyjával, aki mit sem tudott lánya történetéről, és nem is mondhattuk el neki, hiszen titkolta előtte is. Láttuk a nagy szegénységet náluk, de láttuk a tisztaságot (a szó minden értelmében) is.
Mi, a két fiunk örökbefogadása kapcsán már kétszer láttuk azt, amit kívülállók gyakran nem tudnak elfogadni és megérteni, hogy a gyermeküket örökbeadók nem önzők, gonoszak, csak nincs más lehetőségük. Ők EZT tudják adni a gyermeküknek.
Ha Kendét hazavitte volna a szülő anyukája, azzal a már meglévő imádott gyermekeinek is rosszat tett volna. Könnyebb lemondani egy kisbabáról, akihez kevésbé kötődik, mint a már meglévő gyermekeit a még mélyebb szegénységbe taszítani.
Én úgy érzem, hogy bár életkoruk és örökbeadási indítékuk, körülményeik is teljesen mások voltak fiaink életet adóinak, de mindkét gyermekemnek szépítés nélkül elmondhatom a saját történetét.
Bár Náluk a szülőanya és az édesanya nem ugyanaz, de mindenkitől megkapták/kapják a tőlük telhető legtöbbet. A szülő anyukájuktól már megkapták, most jövök én, illetve jövünk mi a férjemmel!
Remélem nem lesz okuk panaszra! Igyekezni fogunk!
Mióta itthon van a legkisebb kerek lett a világ! Boldogok vagyunk mi, és boldog Zalán is.
Örül a kistesónak, és büszke, mert Ő a nagy! Hiszen kistesója csak egy nagyfiúnak lehet.
Tudom, hogy mire felnőnek lesznek gondok, problémák, nem lesz mindig minden tökéletes(az úgyis nagyon uncsi lenne), de biztos vagyok benne, hogy ketten a férjemmel mindent meg fogunk tudni oldani körülöttük. Annál mélyebb gödör aminek az aljáról már kirángattuk egymást nincsen! Ha az sikerült, minden sikerülni fog!
Most már mindig süt a nap, és ezt Gabikának köszönhetjük. Ha nincs az egyesület, és Ő, akkor második kismanónk soha nem talál haza!!
Köszönjük nem csak az ügyintézést, és a rengeteg telefont, amit miattunk bonyolított, hanem a sok kedves, bátorító szót is, amit kaptunk a várakozási idő alatt, és ebben a két hétben is, amíg történetünk végleg kikerekedett!!!
És fontos leírnom, hogy egy mondat volt, amit nem szerettem hallani várakozási idő alatt TÜRELEM, MINDENKINEK MEGSZÜLETIK A MAGA KISBABÁJA!!!
Most már máshogy látom!! NEKÜNK TÉNYLEG KENDE KELLETT, picit pocak fájos(de nem vészes),TÜNDÉRI KISBABA!! TERMÉSZETESEN A LEGSZEBB, LEGOKOSABB, LEGARANYOSABB!!!!!
Szépen átalussza a nappalokat - néha az éjszakát is 2 részletben - és hagyja, hogy napközben játszhassak a naggyal, akinek így talán könnyebb a változás, hiszen hiába akarta Ő nagyon a picit, de azért azt csak most látja, hogy megtört a több, mint 4 évig tartó "egyeduralma".
Kívánom mindenkinek, aki még várakozik, hogy hamarosan köszöntsön be a várva-várt boldogság az életükbe, és szülessen meg az MAGA KISBABÁJA!!

A CSODA, mely egy ÉLET-re szól!

A történetünket talán egy kis prológussal kezdeném. Lehet, kicsit hosszú leszek, de rövidebben sajnos nem tudom leírni.

Én mindig is sokkal kisebb voltam korombéli társaimnál. Ezt gyermekorvosom nem is hagyta annyiban, szüleimmel megbeszélvén beutalt egy endokrinológushoz. A vizsgálatok kimutatták és megmagyarázták kisnövésem okát, melynek sajnálatos következménye, hogy normál, természetes úton saját gyermekem soha nem lehet. Eme tényt anno akkor 12 évesen még nem úgy helyeztem el értékrendemben, mint pár év elteltével. Beérett ésszel később nem is volt könnyű még saját magam számára sem elfogadtatnom magam, és társat találnom, aki közös gyermek nélkül is leéli velem életét.

Számomra az első csoda még 1997-ben megtörtént, amikor is megismerkedtem férjemmel, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Ezt 1 év közös munkaviszony előzte meg. 2002. június 1.-én összeházasodtunk. Közös éveink során, a tények tudatában, nagyon sokszor átbeszéltük az örökbefogadás gondolatát, hisz folyamatosan foglalkoztatott bennünket a gyermekáldás, gyermekvállalás mikéntje. De azt is tisztáztuk, hogy csak is akkor vágunk bele az örökbefogadásba, ha mindketten elérkezettnek tartjuk az időt rá. Ez az idő 2004-ben érkezett el.
2004. október 8.-án vettük fel a kapcsolatot a TEGYESZ - szel. Az események szépen haladtak. Sorban egymás után megtörténtek a kötelező alkalmassági "vizsgálatok": környezettanulmány, a 21 órás tanfolyam (melyet teljesen feleslegesnek tartottunk, de rá kellett ébredjünk, hogy igen is fontos, sok kérdést tisztázott számunkra is), pszichológiai vizsgálat tesztírás és beszélgetés. Ezen idő közben kutattam olyan szervezetek után, melyek segíteni tudnának az örökbefogadás útvesztőiben. Így jutottam el a Gólyahír Egyesülethez és Gabikához, aki azonnal készségesen elmondott és elmagyarázott mindent.
Folyamatosan rájártam a TEGYESZ-es ügyintéző nyakára, hogy mikor lesz már végre jogerős alkalmassági határozatunk. Ennek köszönhetően 2005. március 3.-án személyesen átvehettük határozatunkat a hivatalban, így törvényesen örökbefogadó szülőkké váltunk. Azonnal hívtam Gabikát, hogy kezünkben van a határozatunk, így napokon belül megkaptuk postán a formanyomtatványokat a jelentkezéshez. Az áprilisi Örökbe fogadni Szándékozók Országos Találkozóján már ott lehettünk. Ezek a találkozók mindig újabb reményt adtak ahhoz, hogy legyen elég erőnk és kitartásunk, és újra bizakodni tudjunk, hogy egyszer mi is szülők, anya és apa lehetünk. Így telt el négy találkozó, közben szépen készülődtünk babócánk érkezésére (Lakásfestés, rendezkedés, hogy nyugodtan várhassuk csöppség jöttét. Csak az Ő szobáját hagytuk meg, hogy az tuti friss legyen). A negyedik találkozóra 2006. október már közel "50"-es sorszámmal érkeztünk. Persze mi még nem maradhattunk ott a nap végén a kis "50"-es megbeszélésen. Csak mondogattuk, hogy a 2007-es év a miénk lesz. Eljött Karácsony, eljött Szilveszter és mi nem is sejtettük, hogy nem hogy megfogant már a mi babánk, de már meg is született (2006.12.21.). Az új esztendő 2007-es év beköszöntével szépen megkezdtük ismét dolgos mindennapjainkat. Minden nap úgy jöttem haza, vagy úgy fogadtam a férjem, hogy megkérdeztem: "Te sem kaptál telefonhívást Gabikától?" "Hát nem!"- jött a válasz. És eljött 2007. január 12.-e, PÉNTEK!!!
A nap ugyan úgy indult, mint mindig. Én szokott időben felkeltem, összeszedtem magam, férjem megérkezett az éjszakai műszakból. Lefeküdt aludni én elindultam dolgozni. Még búcsúzásként megkértem, hogy ne kapcsolja ki a telefonját!!! Hátha Gabika telefonál! Dolgoztunk ezerrel bent a cégnél, még egy röpke gyors értekezletet is összehívtak. Örültem nagyon, magamban gondoltam, csak ne most jöjjön a várva várt telefon. Hát természetesen a kolléganők úgy fogadtak visszatérvén, hogy a telefonom csörgött többször is. Engem elkapott a félelem, remegés, rémület. Minden elképzelhető. Elő a mobil, nézem vissza a nem fogadott hívásokat, egy ISMERETLEN hívás, és a férjem háromszor keresett. Uramat hívtam vissza, aki pánikolva mondta, hogy Móruczné Gabika hívta a Gólyahír Egyesülettől, engem nem ért el, és lenne egy kisfiú, akit megnézhetnénk. Azt az idegességet le se tudom írni, ami rám tőrt!!! Azonnal felhívtam Gabikát, aki már várta jelentkezésemet, és már mondta is, hogy "van egy kisfiú, de nagyon-nagyon pici, egy hónapos, nem volt másfél kiló a születési súlya, de teljesen rendben van. Megnézzük-e?" Én csak annyit tudtam mondani, vagy talán elmakogni, hogy "nem számít mekkora, én is pici vagyok, és mikor nézhetjük meg?? Mikor mehetünk??" Gyors telefonok kórházi védőnőnek majd újra Gabikának: "KEDD 2007.01.16. - a mi napunk, mehetünk a babánkhoz, addigra ott lesz az életet adó is!" Sírás, öröm, hitetlenkedés: "ILYEN NINCS, NEM HISZEM EL!!! FIAM VAN!!!" A kolléganők velem sírtak! Kérdezték, nem akarok-e haza menni?! Én csak nevettem!!! Mondtam, nem vagyok én beteg! Ezer telefon a családnak!!! Szervezkedés, mi hogyan legyen. A nap további részére már nem emlékszem, fellegekben jártam!!! Örültem, hogy át tudtam adni mindent a kolléganőknek normálisan, hogy ne csak lelépjek. Bár ez így is gyors volt a többieknek, hiába számoltak vele. Délután elköszöntem, hogy most egy darabig talán nem jövök! A szombat-vasárnapot nem részletezem. Gyors babaszoba festés és berendezés szépen. Az egész család lázas munkában volt!!! Hétfőn robogás két vidéki város és pesten az anyakönyvi hivatalokba kikérni az anyakönyvi kivonatokat, háziorvoshoz igazolásokért és futás a védőnőhöz környezettanulmányért, aki rendes volt, mert még délután kijött hozzánk és meg is írta rendelés után a papírunkat. Így KEDDEN már teljes harci felszereléssel mehettünk megismerni kisfiúnkat. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor kitolták hozzám. Sírt nagyon, porszívózták az orrát (kicsit náthás volt), de karomba vehettem és azonnal megnyugodott. Csak nézett rám csodálkozva, hogy "Ki is vagy Te??". Kimondani se mertem hangosan, csak magamban mondtam, de éreztem ő így is megért engem és hall is belül: "Itt vagyok most már Neked, nem eresztelek!!! Itt van Anya és vigyáz Rád nagyon!!!" Levi szépen elcsendesedett, csak nézett és nézett rám, óriási cumiját pipázta szorgosan. Nem tudtunk betelni vele. HIHETETLEN volt, Ő a miénk!!! Leírhatatlanul boldogok voltunk. El sem akartam ereszteni, kicsi törékeny apróság! Nagyon picike volt. De a miénk!!! Visszavitték Pöttöm Jankómat, hisz vártuk az életet adót, aki nem akarta látni ezt teljesen megértem - , de még velünk sem akart találkozni. Végül megértette, hogy miért van rá szükség, és hogy ő is picit megnyugszik, ha meglátja és megismeri azokat, akikre rábízza a babáját, akinek életet adott. Nem tudom mondani, hogy jó volt, mert nagyon-nagyon szomorú és maga alatt volt az életet adó. Sugárzott róla a bánat, fájdalom, zaklatottság. Folyamatosan csak azt tudta mondogatni: "Ugye vigyázunk rá??? Szeressük!!! Nagyon szeressük!!!" Én csak sírni tudtam volna, de előtte nem akartam. Megkérdezte: " Láttuk? Tetszik? Milyen? Aranyos?" Mondtam:"Nagyon-nagyon! Elmondani nem tudom!!!" Az ő szeme először könnyes lett, majd csendesen sírdogált! Alig tudtunk szavakat találni, de kölcsönös bizalommal és boldogan jöttünk és váltunk el. Gabikával telefonon újra beszéltünk és leegyeztettük, hogy másnap, SZERDÁN találkozunk és megyünk a gyámhivatalba.
De bekövetkezett az, amit senki sem kíván, és mégis számítani kell rá (mert bekövetkezhet bármikor) illetve az ördög nem alszik sose!!! Este nagy boldogságban elrendeztük ágyacskáját Manónak, szüleim is már indulóban voltak haza, minden rendben volt (gondoltuk mi), mikor is 18.30-kor (SOSEM FELEJTEM) csörgött a telefonom, Gabika volt, hogy rossz híre van, az apa meggondolta magát, nem adja örökbe a babát, menjen inkább intézetbe!!! Hát mondhatom mi teljesen kardunkba dőltünk!!! Totál kiakadás, se kép, se hang. Se nálam, de még az erősnek hitt uramnál sem! Ilyen lelki állapotban még nem láttam az életben. Gabika elmondta, hogy nem tudni mi lesz, még hívni fog folyamatosan és beszélnek az életet adóval. Kiderült, hogy nem nevezett meg apát, így a születési anyakönyvi kivonatba nem is lett bejegyezve apának senki. Magyarán nincs törvény adta joga dönteni a férfinak. Nem szaporítom!!! Sírással telt az éjszaka, teljes letargiával a szerdai nap!!! Kilátástalan volt az egész!!! Elérkezett szerda este és ismét 18.30!!!, amikor megcsörrent a telefonom, Gabika hívása, miszerint másnap reggel, azaz csütörtökön jelenésünk van a gyámhivatalban. Az életet adó anya ragaszkodik a nyílt örökbe adáshoz. Nem tudni mi lesz, de mi legyünk ott mindenképpen! CSÜTÖRTÖK reggel robogás Gabikáért és irány a gyámhivatal. Izgulás a végtelenségig, hogy eljön-e az életet adó?! Hát eljött!!! Aláírta a papírokat, Ő családot akart Levinek, nem intézetet! Így végre rendeződni látszódtak a dolgok. A gyámhivatalban segítőkészek voltak, nem volt hátráltatás. Telefon a kórháznak, hogy mikor adják ki Levit, mi számítottunk arra, hogy esetleg még aznap, de hát sajnos nem, csak másnap PÉNTEKEN! No, nem baj! Kibírjuk! Már csak 1 nap és mehetünk együtt haza. Haza vittük az életet adót és futottunk Levihez a kórházba, ahol megetethettem és megbabusgathattam Törpikémet. Délután el kellett válnunk Levitől, még 1 éjszakára ott kellett hagynunk. De már tudtuk, hogy célhoz értünk.
Végre PÉNTEK 2007.01.19. a mi napunk!!! Rohanás a gyámhivatalba a kihelyező határozatért és spuri a kórházba Leviért. Kihozták hozzánk, felöltöztették MÁR a saját ruhácskájába és várakoztunk most már együtt családként, hogy megkapjuk a papírjainkat és az instrukciókat. Kézhez kaptunk mindent, velünk volt a fiúnk, végre indulhattunk haza büszke családként!!!

Beteljesedett és megtörtént hát az a CSODA, melyre mindig is vágytam, AKI most már örök életemre elkísér!!! TÖRPE HERCEGEM megérkezett!!!

Közös életünket 1988. március 25-én kezdtük a párommal. Az esküvő után 1 év múlva saját lakásunk volt. Egy munkahelyen dolgoztunk és teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, évek gyermektelenül. Volt egy terhességem, de sajnos 16 hetesen elveszítettem a magzatomat és azóta sem estem teherbe.

2005. októberében megszületett a kis keresztlányunk. 2006. nyarán 2 hónapon belül a családban 3 esküvő volt és bizony ez nagy lökés volt. Láttuk a kis keresztlányunk fejlődését, cseperedését, aztán egy szép napon a férjem előhozakodott a témával, mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy gyermeket. Eleinte nagyobbacska gyermekre gondoltunk, úgy 3 éves korig bezárólag, így is adtuk be a jelentkezésünket 2006. szeptember 21-én (a férjem szülinapja) a TEGYESZ-hez. Aztán vártunk-vártunk és vártunk. A határozatunk kézhezvétele után azonnal jelentkeztünk a Gólyahír Egyesületnél, az Alfa Szövetségnél és természetesen a TEGYESZ-nél és az országos listára is felkerültünk.

2008. január 8-án éppen úton voltunk hazafelé a Ferihegyi reptérről, egy kedves ismerősünkért mentünk, alig hagytuk el Vecsés határát, amikor megcsörrent a telefonom: "Móruczné vagyok". Először arra gondoltam, hogy valami nincs rendben a papírjainkkal, de nem erről volt szó. Aztán Gabika folytatta: "Úgy tudom, hogy Önök nagyobbacska gyermeket is vállalnának, volna egy 2 éves, szőke kék szemű kisfiú. Vállalnák Őt?" Naná! Hozzuk össze a találkozót. Nyeltem a könnyeimet, de a párom is nehezen bírta tartani magát. Aztán telefonok sora, telt az idő és 2 hét múlva kiderült, hogy sajnos a kisfiúról az édesanyát a gyámhivatal titkosan lemondatta. Így romba dőlt minden, romba dőlt, hogy nézegettük a gyermek bútorokat, játékokat, ruhácskákat. Az álmunk ezzel szertefoszlott. Gabikával többször beszéltem akkortájt és egyre csak bíztatott, hogy ne szomorkodjak, meg lesz a baba hamarosan, és mivel ez a kisfiú nem jött össze ugye nem nagyon jellemző a Gólyahírnél nagyobb gyermek nyílt örökbeadása a papírunkat nem rakja vissza a sorba, ott van az asztalán. "Azt senkivel nem lehet megtenni, hogy belelovalom egy lehetőségbe és utána azt mondom neki, hogy visszarakom a papírját és várjon még legalább 2 évet." Ezekben a szavakban bízva, reménykedve, már tudtuk, hogy újszülött gyermekünk lesz. Hiszen a TEGYESZ-nél még legalább 2 év mire sorra kerülnénk, az Alfánál sem sokkal kevesebb és hát ugye az országos lista szóval maradt a remény, hogy Gólyahíres szülők leszünk és lesz egy Gólyás kisbabánk.

Elkezdtem álmodni egy kisbabáról, akinek nem volt arca, neme. Aztán pár nap múlva, már arca is volt, sőt neme is és ez nem volt más, mint egy kislány. Épp az autó gyereküléséből emeltem ki a babát és síró hangon, csak annyit mondott, hogy: "De nekem csak 3 db ruhám van." Erre én: "Ne aggódj kicsim, rengeteg ruhácska vár itthon, hazaértél, már itthon vagy."

2008. február 21-én reggel 9-kor arra ébredtem fel, hogy csörög a telefonom ismét Gabika volt: "Móruczné vagyok, itt a lehetőség." Alig hittem el neki. De igaz volt. "Van egy kismama, akit most visznek be a kórházba, valószínűleg császározni fogják." Ahogy leraktam a telefont, a férjem is felébredt és alig hitte el, amit mondtam neki. Felpattantunk, irány a bababolt, mert ugye már nem kell venni semmit, de azért még egy kicsit vásároltunk. Alig hazaértünk, épp ebédelni ültünk le az asztalhoz, Gabika ismét hívott: "Most viszik az anyukát a műtőbe, hogy legyen kire gondolniuk." Hát annyi volt az ebédnek 1 órakor ismét telefon: "Megvan 2900 gramm 50 centi hosszú kislány, de várjon, mert lehet, hogy roma a baba még visszaszólnak." Remegtem az a 10 perc alatt, mivel Gabika tudta, hogy mi nem vállalunk más nemzetiségű babát, amikor ismét hívott Gabika: "A kislány roma, és az anyuka meggondolta magát, hazaviszi a babát." Már kezdtem összeomolni, amikor Gabika valahogy ráérzett, hogy meg kell szólalnia, vagyis le kell, hogy állítson, hagyjam már abba a szómenésemet: "Ne búsuljon, volna egy kisfiú, ugyanott, ugyanabban a kórházban, ugyanakkora, ha esetleg Őt vállalnák?" Hívtam a férjemet, oké megegyeztünk, hogy mivel nekünk mindegy volt a baba neme, megnézzük a kisfiút. Alig letettem a telefont, ismét Gabika: "Hát maga annyira kislányt akart, ez a kisfiú kislány, egy kis tévedés történt." Én: "De jó Gabika, akkor mégis csak kimosom a rózsaszínű ruhácskákat." Mert közben azokat ide-oda rakosgattam, kék vagy rózsaszín? Másnap reggel 9-re kellett odaérnünk a kórházba, mert az Életet adónk haza akart menni. Találkoztunk, remegtem és féltem, de ahogy megláttam a velem egyidős asszonyt, tudtam, hogy semmi baj nem lehet a beszélgetés alatt. Aztán együtt felmentünk a babát megnézni egy emelettel feljebb. Ahogy megláttam a kis csöppséget a kiságyban hát a könnyeim potyogtak szerelem volt első látásra. Most már azt mondom, hogy valószínűleg ha nem sikerül, akkor összeomlottam volna. Gyönyörű, szuszogó csomagocska volt, apa ott azonnal kapott egy mosolyt. Ez egy pénteki nap volt a férjem szülei is velünk voltak, ők is látták a kislányt, ahogy meglátta a mama, azt mondta, gyerekek, vegyétek meg a fülbevalót neki, én fizetem. Úgy látszik a mama is nagyon akarta a mi kis Ivettünket, talán ő még jobban érezte, mint mi, hogy Ivett a mi lányunk. Még aznap hazajöttünk, egy kicsit takarítani, rendezkedni.

Hétfőn 25-én 13 órára kaptunk időpontot a Gyámhivatalban. Aláírtuk a papírokat és törvényes gyámjai lettünk Ivettnek. Az aláírás után, Gabika így köszöntött. "Szervusz, kedves Gólyahíres anyuka, mert innentől kezdve tegeződünk." Futás a kórházba Ivetthez. Ezután apa hazajött, mert kellett még egy környezettanulmány, de én innentől kezdve mellette voltam, ott maradtam a szülővárosában, etettem, büfiztettem, tisztába raktam, már megnyugszik a hangomra, az érintésemre. Egy közeli szállodában kivettünk egy szobát, mert tudtuk, hogy a lakóhelyünk szerint illetékes gyámhivatalra a környezettanulmány elvégzésére még várni kell, sajnos. Ivett közben egy antibiotikumos kezelésen esett át, infúziót kapott és kékfény alá került, mert besárgult, emiatt nem is voltam türelmetlen, már tudtam, hogy a mi kislányunk és a doktornő megígérte, hogy hétvégére már tuti otthon leszünk. Szerdán megvolt a környezettanulmány, Csütörtökön délelőtt megérkezett apa értünk, délben mentünk a Gyámhivatalba a kihelyező határozatért. És délután 2-kor indultunk haza, együtt, hárman. Ivett végigaludta az utat. Délután 5-re értünk haza, amikor apa letette az ágyra a hordozót, akkor nyitotta a kis szemeit, akkor már nagyon éhes volt. Ivett itthon van, soha-soha nem engedem el többet, bármerre is sodorja az élet, bárhol fog tanulni, vagy bárhová megy férjhez, ő a mi kislányunk lesz. A mindenünk, az életünk értelme, 20 évi házasság után végre CSALÁD lettünk. Nagyon szép ez a szó, sőt nekünk nagyon sokat jelent.

2002 őszén jutottunk arra az elhatározásra, hogy segítségre van szükségünk, mivel 1996 óta voltunk házasok, s a gyermekáldás sajnos elkerült bennünket.

Néhány orvosi vizsgálat után a Kaáli Intézetbe jártunk lombikbébi programra. Az orvosok és munkatársaik hozzáállása, kedvessége segített a kezelések elviselésében. 7 alkalommal vettünk részt kezelésen. A feleségemnek nagyon megterhelő volt a hormon kezelések és az egész tortúra feldolgozása. És itt nem csak a fizikai fájdalmakra gondolok. De ezt azoknak, akik hasonlóan részt vettek lombikbébi programon, nem kell magyarázni. Sajnos nem vezetett eredményre küzdelmünk, a várva várt gyermekáldás elmaradt.

A lehetőségeink kezdtek beszűkülni, s a végső megoldást, az örökbefogadási eljárást választottuk. Gondoltuk, hogy nem lesz egyszerű, ismerve a hazai jogrendszer szövevényességét, és az időnként követhetetlen alkalmazását, s amitől tartottunk, valóra is vált. Ez nem is olyan egyszerű, mint azt esetleg az ember gondolná.

A TEGYESZ - nél jelentkeztünk, örökbefogadási szándékunkkal. Részletes tájékoztatást kaptunk az örökbefogadási eljárásról. Furcsa volt, hogy azoknak, akik örökbefogadási szándékkal jelentkeznek, milyen vizsgálatokon, folyamatos ellenőrzéseken kell átesniük, ellenben a természetes úton szülőkkel. Pedig a születést követően mindkét esetben azonos elvárásoknak kell megfelelni, az újszülöttet ellátni, felnevelni.

Elindultunk ezen az úton is. A pszichológiai vizsgálat eléggé megviselt bennünket, de szerencsére egyszer kellett elvégezni. A több száz kérdéses teszt és az elbeszélgetés nem várt negatív meglepetéseket okozott számunkra. Ezt követte egy tanfolyam, ahol több kedves emberrel is megismerkedtünk. Néhányukkal még ma is tartjuk a kapcsolatot. A tanfolyam elvégzését követően a gyámhivataltól megkaptuk az örökbefogadásra alkalmassá nyilvánító határozatunkat. A jogerőre emelkedéstől 2 éves érvényességű határozatunkról már ekkor láttuk, nem biztos, hogy elég lesz. Érdekes, hogy a jogalkotók ezt a határidőt nem hosszabbították eddig. Szerintem a félévenkénti TEGYESZ látogatások talán biztosítják a körülmények nyomon követését.

A titkos örökbefogadásnál már 3 év minimális várakozási időről kaptunk tájékoztatást. Ez a 2 év ill. a 3. évre meghosszabbítható örökbefogadási engedéllyel azonnal rosszul hangzott. A lehetőségeket mérlegelve, az örökbefogadás segítésével foglalkozó szervezeteket felkerestük. A Gólyahír Egyesületet megkeresve, Mórucz Lajosné, Gabika tájékoztatása után gyorsan döntöttünk a jelentkezés mellett. Örültünk, hogy eljutottunk hozzájuk, s ezzel közelebb kerültünk életünk teljessé tételéhez. 2005 őszén részt vettünk az első Gólyahíres találkozónkon. Nagyon szimpatikus volt, ahogy részletes tájékoztatót tartottak. A frissen örökbefogadott babák és családjuk bemutatkozása erőt adott nekünk is, hogy megéri várni. Reménykedtünk, hogy minél hamarabb mi is ott állhatunk, s a kisbabánkat bemutathatjuk a még várakozóknak.

Az idő sajnos elég lassan telt, ami még jobban megnehezítette a várakozást. A Gólyahíres találkozókra rendszeresen jártunk, ez sokat segített ez idő alatt. Közben több családdal is összeismerkedtünk. Az internetes fórumon is sikerült sok hasznos információhoz jutni, s együtt örülhettünk az örökbefogadáson frissen túljutottakkal. Olvashattuk az örömteli híreket a sikeres örökbefogadásokról, az "anyaotthon" működéséről.

2007 ősszel végre megcsörrent a várva várt telefon. Gabika örömmel újságolta, hogy vár ránk az ország másik felében egy hamarosan születendő kisbaba. Következő napra beszéltünk meg találkozót a Gólyahír Egyesületet területi munkatársával. (Mire odaértünk, az anyuka bekerült a kórházba és megszült.) A kórházban először ő és a védőnő mentek be a kismamához, hogy beszélgessenek, mivel közben felbukkant az apuka is. Mikor kijöttek tőlük, láttuk itt gond van. Az apuka azt mondta, hogy ha nem tudják hova hazavinni a kisbabát, akkor inkább állami gondozásba adják. Sajnos a védőnő tájékoztatása alapján a kisbaba fogadásához akkor még semmivel sem rendelkeztek. A védőnő később elmondta, hogy a beszélgetésük hatására a családban találtak lakhelyet, ahová a kisbabát elvihetik a szülők. Így a számunkra szomorú hír birtokában, de örülve, hogy talán jobb sorsa lesz a korábbi lehetőségekhez képest egy kisbabának az egyesület közreműködésével, elindultunk hazafelé. Útközben beszéltünk Gabikával, hogy mi történt a kórházban. Ekkor azt mondta legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre, hogy ma jelentkezett egy kismama, aki örökbe adná születendő gyermekét. Így hazafelé vegyes érzésekkel, de boldog izgatottsággal utaztunk, azt számolgatva, mikor találkozatunk az életet adóval, mikorra várható a baba.

2008 január első hetében találkoztunk az életet adóval. Elkísértük a kórházba vizsgálatra. A kisbabát nem tervezték a férjével. Védekeztek, de sajnos a nőgyógyásza, az életet adó elmondása alapján, a 20. hétig azt mondta neki, hogy valószínűleg daganata van

Az ultrahang vizsgálatnál jelen voltunk, a baba 33-35 hetes lehetett. Igaz mi nem sok mindent vettünk ki a képernyőn látható foltokból. Mivel nem volt pontos információ a terhességről, így csak közelítőleg tudták megmondani a baba várható születési időpontját. Az életet adóval volt időnk beszélgetni, hogy élnek, miért választják a nyílt örökbeadás lehetőségét. Milyen betegségeik voltak, mire számíthatunk a kisbabánál. 4. gyermekük lett volna, ám anyagi okok miatt nem tudták már vállalni. 3 gyermekükkel albérletben élnek, s így nem terveztek több gyermeket. A 3 gyermekük felnevelését szeretnék biztosítani. Kb. 2 hónapig gondolkodtak, hogy oldják meg a nőgyógyász által először daganatnak jelzett új jövevény sorsát. Végül a legjobb megoldásnak azt látták, ha világra jövetelét követően azonnal gondoskodó családhoz kerülne a születendő kisbaba. Így jutottak el a döntésig, hogy a nyílt örökbefogadást választva, a Gólyahír Egyesület segítségével biztosítják gyermekük jövőjét. Gabika tájékoztatása alapján tudták, a nyílt örökbefogadás során, ha a gyámhivatalon aláírják a szükséges papírokat, nem vonható vissza az örökbeadási szándékuk. Megbeszéltük, hogy mi milyen nevet szeretnénk a babának, ha fiú, vagy ha lány lenne.

Ezt követően a napok lassan teltek a várakozás közben. Február 14-én este 21.15-kor megcsörrent a telefon. Először csodálkoztunk, ki hív ilyen későn privát számról, s nagyon megörültünk, mikor a Gabika hangját ismertem fel a telefonban. A várva várt hívás érkezett, "Itt az idő, induljatok" az életet adó várja a mentőt, jön a baba. Azonnal útnak indultunk. A baba azonban nem volt valami türelmes, 22.10-kor világra jött, súlya 3310 g, hossza 50 cm, egészséges baba lett. 23 órára értünk a kórházba, s az életet adóval már beszélhettünk is. Jól volt, a szülés komplikáció mentesen zajlott. Elmondta, hogy kisfiúnk született, s az általunk választott Benedek nevet adta neki. Gyorsan mentünk az újszülött kisbabánkat megnézni. Nagyon aranyos volt, első látásra beleszerettünk, éreztük, ő a mi kisbabánk.

Éjfél után indultunk haza. Nagyon boldogok voltunk, de mellette most kezdtünk igazán izgulni is, hisz míg az örökbefogadásról szóló jegyzőkönyvet nem írjuk alá, addig az örökbeadók meggondolhatják magukat. Következő nap reggel indultunk vissza a kórházba, s egész nap a mi Benedekünk mellett voltunk. Napközben mi etettük, dajkáltuk, tisztába tettük. Igyekeztünk minél közelebb kerülni hozzá. Ezt követően 19-ig minden napunkat Benedekkel töltöttük. 19-én csak délután értünk be hozzá, mivel a környezettanulmánynál sikerült meglepnie a gyámhivatali ügyintézőnek. A TEGYESZ által 2007 évvégén készített környezettanulmány nem volt megfelelő. A Gyermekjóléti Szolgálat munkatársát fogadtuk 19-én délelőtt, hogy 20-án a gyámhivatalnál rendelkezzünk a megfelelő okmánnyal.

20-án eljött a régóta várt nap. Az örökbeadó szülőkkel és legkisebb gyermekükkel találkoztunk az óvoda előtt. Innen együtt mentünk reggel 8 órára a gyámhivatalba. A jegyzőkönyv felvétele előtt azonnal megakadtunk, s kicsit meg is ijedtünk, mikor a férj lakcíme szerint nem itt kellene az ügyintézést folytatnunk. Tisztáztuk, hogy titkolt terhesség miatt a gyermek születési helye szerinti gyámhivatal az illetékes. Ezt követően 1 óra alatt el is készült a jegyzőkönyv. A következő probléma a kihelyező határozat elkészítése volt, mivel az ügyintézőnek el kellett mennie, s csak következő napra ígérte. Szerencsére végül maradt rá ideje, s kb. 1,5 óra alatt a gyámhivatali ügyintézéssel végeztünk.

A gyámhivatal után elbúcsúztunk az örökbe adó szülőktől, megbeszéltük, hogy Gabika közvetítésével fogunk fényképet küldeni Benedekről. Megígértük, hogy nagyon fogunk vigyázni Benedekre.

Elindultunk hazafelé, immár hárman, a mi kis Benedekünkkel együtt. Végre teljesült az álmunk. Nagyon köszönjük a Gólyahírnél Anna és Gabika segítségét és mindenkinek, aki közreműködött az örökbefogadási eljárás során, segítve utunkat. Köszönjük a szülészeten dolgozók gondoskodó segítségét.

Anya lettem

A történetünk meglehetősen régen kezdődött, egészen 2002-ben. S bár nem a pocakomban hordott gyermektől lettem anya, hanem a szívemben őriztem addig a pillanatig, amíg meg nem pillanthattam őt, nem tudnék másként gondolni rá, mint egy hosszú áldott állapotra.

Hosszú, nehézségekkel teli éveket élünk. Néha úgy érzem nincs tovább, mindig újabb és újabb akadályokat kell leküzdenünk, hol családi problémák keserítik életünket, hol munkahelyi gondok árnyékolják be kapcsolatunkat, hol anyagi gondok nehezítik meg minden lépésünket. De még itt vagyunk! Szorítjuk egymás kezét, amíg érezzük, hogy folyik vér az ereinkben, itt vagyunk, együtt. Mosolyogva építjük életünk, és már készülünk egy új élet megteremtéséhez. Mint komoly felnőttekhez illik, ebben a komolytalannak tűnő világban, mindent megteszünk, hogy leendő gyermekünknek megfelelő alapokat biztosítsunk.

Mióta az eszemet tudom, csak erre vágytam, hogy legyen családom. Egyszerűen imádom a gyermekeket, ezért is választottam tanítói hivatásomat. Végre teljesül az álmom, meg van minden, ami szükséges hozzá! Annyira boldog vagyok, szinte repülök! Tervezgetjük a gyerekszobát, választjuk a neveket, mikor döbbenten hallom, hogy épp az unokatestvérem is erre készül, s neki megvan már a név: Viktória. Nem lehet igaz! Én is ezt a nevet választottam! Annyira szeretném! Szerencsére ő másik nevet választ. Reménnyel a szívünkben próbálkozunk egy kislánynak életet adni. Milyen egyszerűnek tűnik! És én milyen buta is vagyok! Rögtön teszteket veszek, hisz a mai tesztek a három napos terhességet kimutatják! Hogy mit jelent a három napos terhesség és honnan számolják, magam sem tudom.

Eltelt egy hónap, de nem történt semmi. Majd eltelik két hónap, három, négy, és már szorongva veszem meg a teszteket. Vajon mit gondolnak rólam? Hogy nem akarok gyereket, és azért veszem ezeket? Megpróbálok üdvözült arccal beállítani a patikába, mint aki már birtokában van annak az információnak, hogy várandós. Újabb csalódás és a hónapok csak telnek-múlnak. Már elkerülöm a patikák környékét, folyton sírok, nem tudok másra gondolni. Körülöttem gomba módra megszaporodnak a kismamák, mindenki gyereket vár. Mintha a világot megszállnák a boldogságot sugárzó várandós kismamák, akik, ki tudja miért, nem vesznek maguk közé. Miért? Hangzik kezdetben nyugodtan a kérdés. Miért?? Kérdezem keserűen később. Miért?! Üvöltöm hangosan, hogy az ég is meghallja. Választ sehol sem találok.

Elhatározom, hogy felkeresek egy nőgyógyászt. Napokig vergődöm, ugyanis valahogy ez az orvosi csoport nem játszott még szerepet az életemben. Félek, rettegek a szituációtól. De kitől kaphatok választ? Milyen törékeny a lélek, mint egy nagyon drága vékony, kristályhattyú, csilingel, de ha leejtik, megsemmisülten hullik apró darabjaira. Összeszedve magam, feltámadva félelmeiből meglátogatom a rettegett orvost. Nem mondhatom, hogy túl sokat foglalkozik velem. Ellát mindenféle elképesztő jó tanáccsal és türelemre int. Türelem? De meddig? Miért nem tud nekem senki segíteni? Miért nem ért meg senki? Már megint csak begyűjtöttem egy jó pár Miért?-et, az amúgy is csordultig teli csupromba.

Újabb hónapok, és a kapcsolatunk egyre csak tépázódik, már nem a szerelemről szól az életem, inkább érzem magam egy partra vetett halnak, aki még a kegyelem fejbevágást sem kapja meg, mint egy boldog fiatalasszonynak. Csak tátogok és hangom senki nem hallja meg. Felkeresek tehát egy másik orvost. Egy kis vizsgálat, még mindig rutintalan vagyok, folyton pironkodok. Kapok egy lapot, amelyre minden reggel fel kell vezetnem ébredési hőmérsékletemet. Na a rémálom még csak most kezdődik el. Minden egyes nap, ébredés, hőmérő, jegyzetelés. Ha felemelkedik a hőmérséklet, szeressük egymást gyerekek! Elképesztő teher az irányított szerelem. Korlátozódik a gyerekgyártásra, bármily ironikusnak hangzik is. A legrosszabb, hogy reményekkel telve várom a pozitív tesztet, de semmi. Megint orvos, aki most hormontablettát ír fel és közben közli, hogy spontán van peteérésem a hőmérsékleti görbém alapján, de most még jobban rásegítünk. Bánja a kánya! Örülök! Boldog vagyok, hogy most már foglalkoznak velem. Meg se fordult a fejembe, hogy ez sem segít rajtam, s mikor visszamegyek az orvoshoz, arra a görbére, ami még egy hónappal ezelőtt tökéletes volt, most azt kell hallanom, hogy nagyon is rossz. Nem hiszem, hogy ezt az ellentmondást valaki fel tudja fogni. A férjem biztos nem. Mi már közelharcot vívunk azért, hogy ő is menjen el vizsgálatra. Mire ráveszi magát és felkeres egy urológust. Nagyon rendes orvossal hozta össze a sors, így ezen a vonalon legalább nem kellett hónapokat várnunk, rögtön egy nagyobb kórházba küldte páromat vizsgálatra. Ide már én is elkísérem. Ha valaki igazán tudna írni milyen érzés az mikor az andrológián sorban ülnek a párok és mindenki tudja, mi történik odabent a titokszobában, azok a férfiak. Nem tinédzserek, hogy olyan könnyen és félvállról vegyék ezt a dolgot. Lesütött szemekkel nézünk előre, nem tudjuk nevessünk-e kínunkon, vagy sírjunk. Látjuk, hogy mások is éppen ugyanígy vannak ezzel. Mivel itt is hosszú sor áll, a legjobb szórakozásunk a karóránk bámulása, némán, egymásra se nézve. Így a vizsgálat végére valamiféle sorrendet tudunk felállítani magunkban, hogy ki volt a leggyorsabb, majd kié lett az ezüst és így tovább. Milyen megalázó! Ebben a pillanatban nemigen lennék férfi.

Csak pár napot kell várni az eredményért, mégis hosszú hónapoknak tűnik. Látom párom feszült arcát nap, mint nap. Tépelődik, izzik körülötte a levegő. De eljön az eredményhirdetés és mindent rendben találtak. Juhéj! Bár most az én torkomon szorul a hurok, akkor velem lehet a baj. Megint új orvost kell keresnem sürgősen. Immár hányadik is? Lassan megszokom a helyzetet, de még mindig összerándul a gyomrom a gondolattól.

Eltelik egy év és valahogy a szilveszteri pezsgőbontáskor nekem semmi szép nem jut eszembe róla. Lassan könnyek öntik el a szemeimet, hagyom, hogy szabadon folyjanak végig arcomon, medret építve, ahol később már csorgadozó patak helyett, tomboló folyóként fognak legördülni.

Véget ért ez a szörnyű év és visszatekintve mérhetetlen fájdalmat érzek csak. Kérdéseim még mindig fejem felett lebegnek, mint Demoklész kardja, hogy a rá kimondott válasz bármikor lecsaphassa fejem. Nem hiszem, hogy lehet még ennél rosszabb, pedig ez csak a jéghegy csúcsa, s egyre zuhanunk lejjebb a gleccserek rideg sötétségébe, s zuhanás közben csak néha találkozik tekintetünk, mely a fagyos szélben üvegessé válik.

Rengeteg vizsgálat, tengernyi könny áztatja életünket. Inszemináció, lombik és mindenféle beavatkozás, de a miértekre nincs válasz sehol. Az évek alatt hozzánk nőtt a fájdalom, életünk részévé vált. Nehéz őt elengedni, de próbálkozunk vele. Folyamatosan szokjuk meg a gondolatot, hogy vér szerinti gyermekünk nem lehet, s eldöntöttük, más utat választunk. Egy göröngyösebbet, aminek a végén ott vár bennünket gyermekünk. Így indítottuk el az örökbefogadást.

A hivatalos procedúra nem egyszerű, s sokszor az ember feleslegesnek érez folyamatokat belőle. Ekkorra már mindenki némiképpen megtört és csak jó szót várna. Fél év telt el mire a procedúrák után alkalmasnak ítéltek bennünket, hogy szülők lehessünk.

Ekkor döntöttük el, hogy nyílt örökbefogadás útján szeretnénk megtalálni gyermekünket, s ehhez segítséget a Gólyahír Egyesülettől kértünk.

További két év következett örömben, bánatban, sóvárgásban, végeláthatatlan várakozásban. Elindult a vásárolgatás születendő gyermekünknek, leírhatatlan érzés a tudat, hogy a mi kis tündérkénknek nézzük a szebbnél szebb holmikat. S közben folyton csak várunk, hogy megcsörren a telefon, hozza nekünk a nagy hírt, hogy egy kis élet csak ránk vár. A végén már szinte hihetetlennek tűnik, hogy eljön majd a nap, amikor az álmunk valóra válik.

Már berendeztük a babaszobát is, a falra nap, mint nap felkerült valamilyen mesehős, amit én festettem a kicsi tündérkénknek. Izgatottan lépek be mindig ebbe a szobába, nem egyszer kapom rajta a páromat, hogy simogatja a kis takarót és mosolyog közben. Olyan nehéz ez az időszak, a kagyló már készen vár, hogy beköltözzön az igazgyöngy, a mi kis gyöngyszemünk.

Mikor megcsörrent az a bizonyos telefon, levegőt sem kaptam, pedig még pocakban volt életem értelme. Ilyenkor még minden megváltozhat, egyszer sem biztos, hogy az életet adó hölgy nem gondolja meg magát. Nekünk ilyenkor megmarad a fájdalom, s a remény, hogy a gyermek egy szerető családban nő fel, s az ég nem őt szánta nekünk. Az első találkozás előtt a szívem a torkomba vert, féltem, hogy szimpatikusak leszünk-e, nem tudtam, mit lehetne kérdezni, mit lehetne mondani egy nőnek, aki éppen lemondani készül gyermekéről, s aki megadja nekünk azt, amitől végre boldogok lehetünk. Életünk legkínosabb beszélgetésére számítottunk, de a végén kölcsönös szimpátiával váltunk el egymástól. Elmentünk egy uh-ra is, sose felejtem el a kicsi dobogó szívecskét s azt a pillanatot, amikor rám mosolygott. Tele voltam boldogsággal és feszültséggel. Mi lesz, ha kérdések cikáztak a fejemben? Még a váróban megpróbáltam ráhangolódni a gyermekemre, aki akkor még másik pocakban lapult biztonságban. Egyszer csak mintha elkezdett volna bizseregni az én pocakom, egész hátralevő napban ezt éreztem, tudtam a kicsink válaszolt nekem.

Még egy nagyon hosszú hónap következett csőrre töltött telefonnal, állandó készenléti állapotban. A szülés várható időpontja 2007. 07. 20-a volt. Apa már 16-án lázban égett, hogy Viki holnap születik. Én csak mosolyogtam, és elkezdtem pakolni. S valóban hajnalban megszólalt a telefon, hogy elindult a szülés. Kapkodtunk, rohantunk, s átszeltük az országot könnyes szemmel, hisz már éreztük ott vár a kincsünk bennünket. Mikor megláttuk sírva fakadtunk a gyönyörtől. S mikor a karomba vettem az apró kis hercegnőmet, akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem összeesek. Ez a pillanat volt, amikor tudtam Ő a mi kislányunk. Csak folytak a könnycseppek az arcunkon, és közben puszilgattuk, szeretgettük őt.

A nagy boldogság azonban ekkor még nem felhőtlen egy nyílt örökbefogadás során, hisz mindaddig, amíg a vérszerinti anya le nem mond a gyámügy előtt hivatalosan a gyermekről, mi nem vagyunk a szülei. Nagy harc ez önmagunkkal, hisz ott van egy nő, aki életet adott, s nem tudja felnevelni, de ő a vér szerinti anya, s ott vagyok én, aki az első pillanattól minden percét vele töltöm, s nagyon rövid idő alatt ANYÁ-vá váltam. Nagy kockázatot vállaltam, amikor beköltöztem baba-mama szobára a kincsemmel. Hisz el se tudom képzelni, hogyan tudtam volna feldolgozni, ha Vikit elveszítjük, de úgy éreztem minden pillanatban vele akarok lenni. Így egy percre sem hagytam magára, még tusolni is csak akkor mentem ki, ha apa bejött és felváltott az ágy mellől. Hihetetlen volt az az összhang, ami az első perctől köztünk volt. Viki megnyugodott, hozzám bújt. Ha apa szólt hozzá mosoly húzódott végig az arcocskáján. Nem tudtam volna elképzelni már nélküle az életem, vagy ő, vagy senki. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a segítőinkkel, és az életet adónkkal. Nem látszott nagyon megviseltnek, de a szívében biztosan viharok dúltak. Míg egy nap megjelent egy férfivel, és akkor megnézte kislányunkat. Én rettegtem, hogy most veszítem el őt, bár mondták, hogy a szándék változatlan. Mikor elmentek, csak zokogni tudtam, s néztem, néztem az édes kis arcocskát, a kezecskét, a pici kis orrocskát, s szívtam, szívtam magamba a babaillatot, minden egyes pillanatát lelkembe akartam vésni, hisz tudtam, nekem nagyon sok idő kellene, hogy feldolgozzam a veszteséget, talán nem is bírnám elviselni. Apa rögtön visszarohant hozzánk, s megpróbált belém erőt önteni. De nekem csak patakzott a könnyem, mikor odahajolt a kislányunkhoz és azt suttogta a fülébe: Jól jegyezd meg Viki, mi imádunk téged, te vagy a mi gyermekünk bármi is történjen majd! Sose felejts el bennünket. Azt hittem belehalok, és csak azért tudtam magam tartani, mert Viki csak is rám számíthatott, ha éhes volt én etettem, én tettem tisztába, s én töröltem le a könnyeit. Nem éreztem már azt, hogy nem én szültem, az életünk eggyé forrt. Más dolgunk nem volt, mint várni, s intézni a papírokat.

Mikor eljött a nagy nap, az aláírás napja a gyomrom görcsben állt. Két nő ült egymás mellett, egy aki mindent megtett már hogy gyermeke legyen és anyaként szeret egy csöppséget, egy aki nem kívánt egy gyermeket, s nem tudja nevelni, de bármilyen palást alá is rejti érzelmeit, átüt rajta, hogy milyen szívbemaró ez az elhatározás. Minden tiszteletem abban a pillanatban az övé volt, azért is, mert tudtam, míg Viki a pocakban volt biztonságban érezhette magát. Az ember még azt sem mondhatja, hogy köszönöm, hisz milyen választ lehetne rá adni? Egy nő nem szívesen adja át gyermekét másnak, még akkor sem, ha megismerte őket, és tudja, hogy nyugodt lehet, imádni fogják őt. Az eljárás hosszadalmas és idegtépő. Mikor aláírtuk a határozatot, nem tudtunk felhőtlenül örülni, hisz a mi örömünk a másik fél fájdalma, nem könnyű ezt az érzést megélni. Még akkor sem, ha nem mi döntöttünk helyette, tudtuk, hogy még alá nem írja, meggondolhatja magát az életet adó, s ezen nem is szerettünk volna változtatni. Neki ez egy életre szóló döntés, amit szívből kell meghoznia, s mi csak mellékszereplők vagyunk. De mikor elválltunk, az ölelésünkben benne volt minden, s nekem lassan egy könnycsepp elindult a szememből lefelé, hogy utat törjön a könnyek áradatának, amikor felszabadult az érzés belőlem, hogy ANYA LETTEM!!!

A férjem és én 1997-ben ismerkedtünk meg, majd 6 év együttélés után 2003-ban összeházasodtunk. Tudtuk, hogy az elejétől fogva együtt akarunk élni, kicsit élvezni az együtt töltött éveket, majd 3 év együttélés után kezdtünk gondolni a gyermek vállalásra. 4 sikertelen lombikpróbálkozás után, ami teljesen kikészített abban az időben, - ezt nektek, akik hasonló cipőben jártok nem kell elmagyarázni -, az utolsó kezeléskor kaptam egy ajándékot is, amit el kellett távolíttatni ez adta meg az utolsó lökést, hogy abba kell hagyni a beültetéseket.

2005. év elején érett meg bennünk közösen az elhatározás, hogy gyermek nélkül nem akarjuk leélni az életünket, mert az ember életében a gyermek a legfontosabb, anélkül nem teljes az ember élete. Elintéztük a papírokat és jelentkeztünk a Gólyahír Egyesülethez. Tudtuk, hogy már jó helyen vagyunk és elkezdtünk várakozni a mi gyönyörű Anna babánkra. Az első év könnyen megy a várakozásban, hiszen láthatóan gyorsan halad a sor előre, de a második év már nehezebben megy előre, amikor már minden pillanatban várod a telefont. Berendeztük előre a babaszobát, mivel mindent meg akartunk adni Anna babának és tudtuk, hogy a kezdetekkor nagyon sok mindent kell beszerezni, mi már jó előre megvettünk mindent és csak nézegettük a babaholmikat és a játékokat ez erőt adott a várakozásra, mivel tudtuk, hogy Gabikáékra számíthatunk és hogy eljön a mi babánk hozzánk és megtalál minket. És így is lett. Nagyon szép ajándékot kaptunk a Gólyahírtől és a sorstól - ami addig ez ügyben nem kényeztetett bennünket - 2006. karácsony előtt pár nappal megszólalt a telefon és Gabika közölte, hogy vagy egy életet adó, aki bármikor szülhet, ismerkedjünk meg vele. A munkahelyemen voltam éppen és akkorát sikítottam, hogy az emeleten mindenki tudta, hogy végre a jó hírt halottam meg. Jöttek oda gratulálni, bár még nem volt biztos semmi. Másnap már elmentünk és megismerkedtünk az életet adóval. Nagyon féltünk, hogy mit mondjunk neki, hogy szimpatikusak leszünk-e neki, persze amikor bejött meg sem tudtunk szólalni. Előtte a kórházban láttunk kismamákat egyik rosszabb kedvű volt, mint a másik, összenéztünk a Tibivel /férjemmel/ vajon ő az vagy ő az? Aztán belépett a szobába és egyből egy tüneményes szimpatikus ember állt előttünk. Mi nagyon kivételes helyzetben voltunk, hiszen a baba még nem született meg, de már nem kellett hónapokat várni csak napokat. Megismerkedtünk és nagyon jól összejöttünk az életet adóval. Ekkor még nem tudták megmondani a szülés várható időpontját, így pár nap várakozás után, hazajöttünk és 2007. január 3-án mentünk vissza a kórházba. Volt egy kis félelem ebben a pár napban, hiszen az életet adónk nem jelentkezett három napig és Gabikát is hiába hívtam ő sem tudott semmit, kiderült, hogy feltörték az autóját és elloptak mindenét még a telefonját is. Ezt leszámítva azt hiszem a mi esetünk egyszerűbb volt, legalábbis mi úgy éreztük.

De visszatérve az eseményekre 2007. január 3-án visszamentünk a kórházba, és Gabika másnap reggel telefonált, hogy szülünk. Rohantunk a kórházba azonnal, szerencsére csak Pestről kellett. Megmondom őszintén, hogy először nem akartam bemenni a szülésre, de végül is úgy döntöttem, hogy bemegyek és nagyon jól tettem. Úgy voltam vele, ha az életet adó szeretné bemegyek, ha nem akkor, nem megyek be. Végül is idegenek voltunk egymásnak és ez olyan intim dolog. Először nagyon furcsa is volt, amikor bementem, mindketten zavarban voltunk. Az volt az egész szituációban a poén, hogy az egyik doktornő testvéreknek nézett minket az életet adóval ezen jót nevettünk és tesónak szólítottuk egymást. Ezek után oldódott a helyzet sokat beszélgettünk és így én is végigélhettem Anna világra jöttét az elejétől a végéig, mindenkinek ezt ajánlom, ha teheti, tegye meg. 9 órán keresztül vajúdtunk, nagyon sokat szenvedett a mi életet adónk, míg végre ez a gyönyörűség kibújt, azonnal felsírt és ami a legszebb azonnal nekem adták oda és kivihettem a férjemnek megmutatni a mi gyönyörűségesen szép kislányunkat Bálint Anna Rebekát. Már a névválasztásnál is ránk bízta a döntést és nem adott neki nevet az életet adónk, ha adott volna neki megtartom második névnek, megtisztelve őt ezzel is. Én, amikor megtudtam, hogy van olyan lehetőség a kórházban, hogy a gyermekemmel lehessek, már a második napon beköltöztem hozzá és én gondoztam őt. Ez nagyon fontos volt számomra, mert mire hazamehettünk már valamennyire összeszoktunk Anna babával, már tudtam, hogy mi a kis igénye ennek a tüneményes pici kis embernek. Voltak faramuci helyzetek nálunk, hiszen az életet adónk nagyon sokszor még a lemondás előtt látta a gyermekünket és egy szobába voltunk, hiszen jött át hozzám, de hát nem sérthettem meg őt, hogy menjen ki, próbáltuk az ilyen helyzeteket elkerülni, de volt ilyen is. Nem tudom én valahogy éreztem, hogy nyugodtan ott lehet velünk, ő már átgondolta ezt az egészet és nem lép vissza, végig biztos volt és nem bizonytalan. Ő egy intelligens, okos nő, aki ilyen helyzetbe jutott és ezt kellett tennie a mi boldogságunkra. Sokszor beszélgettük a másik életétéről és nagyon tiszteltük egymást ezért, amiken átmentünk ki-ki a maga útját járva.

2007. január 9-én történt meg a lemondó nyilatkozat, a Gyámhivatal előtt le a kalappal nagy szakértelemmel és gyorsan lezajlott minden. Nehéz volt az életet adótól a búcsúzás, de megtörtént és Anna babát már vihettük is haza Szombathelyre. Azóta csodálatos az életünk, minden nap egy új csodáról szól, amit Anna produkál és egymással a férjemmel megosztunk.

Köszönet a Gólyahír Egyesületnek ezen belül Gabikának, aki tartotta bennünk a reményt és a hitet, hogy egyszer teljes család leszünk és ott szuszog, majd a kiságyában a leggyönyörűbb kis ember a világon. A többit nézzétek meg a fényképalbumban az úgy is magáért beszél. Mindenkinek sok kitartást és higgyétek el a csoda valóban létezik és megtalál benneteket. Amíg vártok rá egymásban keressétek azt.

Köszönettel a Bálint család!

Az a bizonyos rögös út
...aminek végén ránk talált a várva várt BOLDOGSÁG

(Előre is elnézést kérek a történet hossza miatt, érzelmes ember lévén,- ráadásul érintettként- nem tudtam rövidebben írni)

Történetünk visszanyúlik egészen a párommal való találkozás első napjáig Vagy legalábbis az első hetekig Már akkor arról beszélgettünk, hogy nagycsaládot szeretnénk mindketten, hisz imádjuk a gyermekeket: 2-3 évvel később - már házasságkötés után -, elkezdtük tervezgetni (nagy) családunkat, elindítottunk a "babaproject" - et. Hatalmas terveink voltak (férjem egyenesen 6 gyermeket szeretett volna, "Legyen röpicsapatunk" - mondta viccelve), megőrültünk a gyerekekért, rajongásig szerettük/szeretjük őket...

Körülbelül fél évvel később valamit éreztem. Rengeteg negatív teszt, és valami különös aggódás vett rajtam erőt. Úgy gondoltam itt az ideje felkeresnem a nőgyógyászt (párom ellenkezett, ő optimista ember lévén, nyugtatott, hogy biztosan késik a boldogság, de nyugodjak meg sikerülni fog, lesznek gyermekeink) Mondanom sem kell, hogy füllentettem a nőgyógyásznak, azt mondtam 1 éve, próbálkozunk mindhiába (csakhogy szóba álljanak velem, és elkezdjenek vizsgálgatni miért is, nem jön a várva várt áldott állapot). A nőgyógyász mégis türelemre intett, azt tanácsolta 2 év múlva keressem megint, akkor majd elkezdhetünk azon gondolkodni miért is, nem jön össze Azóta sokszor fülembe csengenek szavai, akkor az - 2 év lenne az életünkből. Felkerestem egy másik orvost, aki komolyan vette aggodalmaimat, és kb. 2 hónapra rá a vizsgálatok elvégzése közben, egyértelművé vált: mesterségesen eshetem csak teherbe.

Viszonylag hamar léptem újból, vidéki nőgyógyászomnak több esélyt nem adtam, egyből jelentkeztünk a Kaáli Intézetben, hiszen vidéken úgysem tudnak segíteni nekünk, mivel Meddőségi Központ és semmilyen segítség a közelünkben nem volt. A Kaáli Intézet felé vezető úton ismerkedtem össze Zalán anyukájával Ők voltak az a pár, akiket először megláttunk, és akikkel/akivel végül egy lombikos fórumon egymásra találtunk. Nagyon jól sikerült az első találkozás az Intézetben. Orvosunk megnyugtatott, hogy minden bizonnyal hamarosan teherbe esem, fiatalok vagyunk még, én különösen jó eséllyel indulok, hiszen a legtöbben 30 év felettiek, én akkor 23 éves voltam. Következett 3 inszemináció, majd 4 lombikbébi program Összesen 3szor teherbe is estem, de mindannyiszor, viszonylag korán el is vetéltem. Lelkileg nagyon megviselt az összes sikertelen beavatkozás, a sok-sok injekció, a vizsgálatok, vérvételek. Páromat szintén megviselték. De ha ő nincs mellettem, úgy érzem nem bírtam, volna elviselni lelkileg a sok kudarcot Nagyon sokat segített nekem a mélypontokon, rengeteget nevettetett, támaszom volt minden pillanatban, holott az ő lelke éppúgy a mélyponton volt, mint az enyém. Párszor őt is síráson kaptam, akkor én voltam a pozitív, én nevettettem meg, én voltam a derűs és a bizakodó. Nagyon vágytunk már a gyermek(ek)re, már vásárolgattuk is neki, nagyon reméltük, hogy lesz gyermekünk hamarosan. De nem így lett.

A lombikprogramban való részvétel teljesen megváltoztatott, egyik sikertelenség után a másikba szaladtunk, úgy jellemezném, mint egy szenvedélybetegséget. Teljesen úgy éreztem már, hiszen olyan közel éreztem magam a babámhoz Akartam, akartam és akartam, hisz oly közelinek látszódott a cél. Orvosilag semmi akadálya nem volt és nincs a terhességemnek, legalábbis okot a több év alatt nem találtak De a sok-sok hormonkezelés komoly egészségügyi problémákat okozott. Szervezetem segítségért kiáltott.

Férjem mondta ki a szót végül: fejezzük be! Ő annyira szeret engem, hogy nem szeretne elveszíteni A sok hormon miatt féltett, hogy valami bajom lesz. (Szó nélkül írtuk alá minden egyes kezelés előtt a veszélyekre felhívó beleegyezést, nem érdekelt, hogy bajom lehet, csak anya szerettem volna lenni minél előbb...). Nagyon szeretne gyermekeket, de ezt talán másik úton is megkaphatjuk. Próbálkozásaink itt véget értek, hiszen természetes úton nem lehet gyermekünk!

DE mi természetesen mentünk tovább az úton, azon az úton, ami már nagyon-nagyon nehéz volt lelkileg, ami már a mindennapjaimat is megkeserítette. Egyszerűen nem bírtam másra gondolni, teljesen más ember lettem Már nem voltam az az optimista, mindig vidám és mosolygós ember. Pedig próbáltam mutatni, hogy nem vagyok szomorú, próbáltam magamba tartani elkeseredettségemet. Mindig az a gondolat járt a fejemben: "Nekem soha nem lehet gyermekem? Én soha nem lehetek ANYUCI? Nekem senki nem mondja majd, hogy "Szeretlek anyukám"? A férjemnek senki nem mondja "Apuci"? Így nem akarunk élni A család az, amire annyira várunk" Nagyon nehéz idők voltak ezek.

Az örökbe fogadás lehetőségét soha nem kellett megvitatnunk egymással, egyértelmű volt, ha nem lehet máshogy gyermekünk, akkor örökbe fogadunk, hisz ugyanúgy tudjuk majd szeretni örökbe fogadott gyermekünk is, mint a vérszerintit Inkább az volt a nehéz számunkra, hogy folyamatosan biztattak az orvosok, és problémát sem találtak. Ha legalább oka lett volna a sikertelenségnek, akkor már előbb léptünk volna az örökbe fogadás irányába.

2004. december végén, egy napon feladtam levélben jelentkezésünket a Tegyesz-nek. Vártuk a csodát, bíztunk, hogy talán nem kell éveket várni Arra gondoltam, hogy az is lehet, gyermekünk már úton van, már lehet, valahol dobog a szívecskéje, minden lehet. Sajnos a Tegyesz-nél nagyon elszomorítottak minket, többször mondták, hogy 4-5 év, ill. sorszámot sem mondtak, hiába kérdezgettük. Nagyon magam alatt voltam Ekkor már sajnos mindennaposak voltak a sírásaim esténként Egész nap mosolyogtam a világra, eltűrtem a beszólásokat a munkahelyemen, a kérdéseket, hogy "Mikor lesz már babátok?", és bíztam abban, hogy a fejemben lévő mondatok nem válnak valóra. Férjem mindig ott volt mellettem, hagyott egy kicsit sírni, aztán megvigasztalt, fogta a kezem, és próbálta az élet derűs oldalát bemutatni Miközben ő éppolyan szomorú volt, mint én. De nem mutatta, tudta, ha ő gyengének mutatkozik, akkor mindennek vége, akkor már az életnek sem tudunk örülni Voltak esték még így is, amikor mindketten csak sírtunk, egymást átkarolva próbáltuk megérteni a felfoghatatlant.

Miközben folyt a procedúra az örökbe fogadási engedélyért, rátaláltam a Gólyahír Egyesületre (Munkám kapcsán ismertem egy másik Alapítványt is, velük beszéltem először Nem részletezném, de mikor letettem a telefont, nagyon sírtam Túl fiatalnak találtattam ahhoz, hogy gyermekem lehessen, nem szenvedtem még 15 évet, és halottat sem temettem De ha annyira szeretnénk, akkor személyesen többre mehetünk No comment.). Azonban az életem kezdett megváltozni: Telefonáltam másnap Móruczné Gabikának, aki kedvességével, örök optimizmusával, a lelkemig látó természetével, a segíteni akarásával, hatalmas szeretetével egy olyan utat mutatott meg nekem, aminek a végén a mi kisbabánk, gyermekeink fognak várni Még élek hálás leszek neki ezért!!! Egy másik fórum lelkes tagja lettem, és többször tudtam így Gabikával beszélgetésbe elegyedni, az ő Gólyahírei által. De hogy mennyire örültem ennek(leírni sem lehet), egy ember, aki el tudta feledtetni az én/mi hatalmas bánatunkat!!! Akivel ha beszéltünk, mindig mosolygott a lelkünk is: De azért így sem múlt el a szomorúságom teljesen, még mindig ott volt az a bizonyos mondat a fejemben Ha nagyon mélyponton voltam a férjem, a fórum és a sorstársak, na és persze a Gólyahír Egyesület telefonszáma volt a segítségem Illetve a párna, amibe belesírtam a bánatom.

Egyre több lett a babafelszerelésünk is. A babakocsit fel-alá tologattam, simogattam a ruhákat, fogdostam a cumisüvegeket, újra eltettem, majd újra előszedtem a babaholmikat Fantasztikus érzés volt a kisruhákat fogdosni, elképzelni, hogy egyszer talán benne lesz a mi kisbabánk is. De mégsem hittem, hogy ez majd egyszer valóra is válik, valahogy a hitem volt az, ami elhagyott Inkább csak reménykedtem.

Időközben kiderült, hogy vannak olyan kisbabák, akiket nem minden örökbe fogadó szülő tud vállalni. Ennek nagyon megörültünk, hisz számunkra nem nagyon van olyan kisbaba, akit nem tudnánk úgy szeretni, mintha vérszerinti gyermekünk lenne. Megcsillant a remény, hogy talán nem kell évekig várni Hisz számomra a napok is éveknek tűntek, egyre rosszabbul viseltem a gyermek nélkül töltött napokat, azzal a tudattal a fejemben.

Aztán 2005. augusztus 16.-án csörgött a telefonom: Én akkor nem tudtam felvenni a telefont, ilyenkor automatikusan átirányítódik a férjem telefonjára, hiszen bármikor hívhatott Gabika. Nagyon vártuk már azt a bizonyos telefont. DE nem, ez még nem az volt. "Átnéztem a papírjaikat, és abban a különleges sorban, amiről már beszéltünk, a 2. helyen állnak, ami tulajdonképpen az első is lehet. Hisz, előttük csak 1 olyan pár van, akik csakis kislányt várnak..... KÉREM ÖNÖKET, HOGY KÉSZÜLJENEK FEL, MERT VALÓSZÍNŰLEG NEM KELL MÁR SOKAT VÁRNI!!!"

Nagyon boldog voltam, kis reménysugár volt ez, de még mindig nem hittem a gondolataim nem engedtek hinni. Szinte mindenünk megvolt már, de még azért hiányzott pár ruha, higiéniás felszerelések stb. Ezeket a férjem a telefoncsörgés előtt nem engedte megvenni.

Ezután bátrabban vásároltunk, de mindig csak 1-2 dolgot. Hihetetlen érzés volt egy hatalmas babaáruházba betérni, úúúgy megnyugodtam, olyan közel éreztem már a boldogságot. Augusztus végén ezt írtam a fórumba: "Képzeljétek! Ma a férjem azzal jött elém a munkahelyemre, hogy ő érzi, hogy most már nemsokára apuka lesz, és tényleg higgyem el ő érzi! Ez azért érdekes, mert ő soha nem szokott ilyeneket mondani... Szerelmesek vagyunk és várandósak."

Majd szeptember 5.-én este kaptam egy üzenetet, hogy hívjam fel Gabikát! Mivel Gabika éppen kórházban feküdt (lerövidítve a történetet), így nem mertem felhívni későn este. Alig vártam a reggel 8 órát, hogy telefonálhassak. Férjem reggel korán elment dolgozni Pestre, de igazából ő sem izgult annyira, nem hittük, hogy az a bizonyos telefon lenne. Nekem mégis egyben volt a gyomrom, miért is kereshetett Gabika, még aludni sem bírtam éjszaka. Aztán reggel 8 órakor telefonáltam. Azzal indult a beszélgetés, hogy Gabika megkérdezte, "Miért nem hívott éjszaka, várta az egész kórterem a telefonhívását??!!!" Én megszeppenve mondtam, hogy nem mertem zavarni az éjszaka közepén. És így folytatódott a beszélgetés: "2800 gramm, 54 cm és kisfiú" Visszakérdeztem, hogy "Kinek született kisfia?" Nem értettem, hogy miért is örüljek, vagyis kinek az örömének? "Hát a magukéról beszélek, ha mindketten úgy döntenek" Akkor esett le, hogy ez az a bizonyos telefon és ez a pici kisbaba a mi gyermekünk lehet. Gabika ezt is mondta: "Ne vegye biztosnak, az a biztos, ha már otthon alszik az ágyában". Ekkor le kellett tennem a telefont. Olyan öröm tört rám, mintha a föld megnyílt volna, mintha a szívem kiszakadt volna a helyéről, olyan sírás tört fel belőlem, amit nem lehet leírni... A hosszú, szenvedéssel teli évek végre véget érhetnek, végre van remény arra, hogy igenis én is lehetek anyuka, férjem Apuci: Nem lehet szavakkal leírni, hogy mit is éreztem akkor.... Nem tudtam beszélni, nagyon sírtam a boldogságtól, nem tudtam elhinni, ez most velünk történik. Hívtam a férjemet, de még mindig annyira sírtam, hogy nagyon megijedt, azt hitte valami iszonyatos tragédia történt: Mire felfogta ő is, hogy mi történt, addigra megnyugodtunk valamelyest. Pár órával később már úton is voltunk életünk értelméhez Annyira boldogok voltunk (pedig nagyon féltünk, hogy mégsem lesz a miénk az a kisbaba), nagyon hittük, hogy a mi kisfiúnk született meg. Egész úton sírtunk, férjem is alig bírt vezetni Tiszta idegek voltunk, mi lesz, ha mégsem Őrületes érzés volt... Közben Gabikától megismertük a kisfiú történetét és hogy miért is szorított nekünk az egész kórterem: Hétfőn este telefonált egy kismama, elindult szülni, örökbe szeretné adni gyermekét, de otthonától távol. Gabika azt tanácsolta neki, szálljon fel a vonatra, és egy másik városba szülje meg akkor a babát A vonaton már 2 perces fájásai voltak, mire megérkezett a legközelebbi városba, Gabika gondoskodott róla, hogy az állomáson mentő várja 15 perccel később (21 óra 10 perckor) megszült a kórházban És egy gyönyörű kisfiúnak adott életet.

Lassan megérkeztünk a kórházhoz, több száz kilométert tettünk meg (az út 7 óra volt oda-vissza), de már nagyon vártuk, hogy odaérjünk. Egy kedves hölgy fogadott minket, bekísért minket a kórházba, egyenesen az Újszülött osztályra Megmutattak nekünk egy kisfiút, csuda szép volt, picike és fázott Nem gondolkodtam azon, hogy ő az én kisfiam Nem, nekem még ő egy anyuka babája volt, de tényleg nagyon szép baba:

Az életet adó anyukával való találkozástól nagyon féltünk. Persze sok mindent elképzeltünk, többféle szituációban forgattam le magamban, hogy majd mi történik, ha találkozunk, és mi lesz az, amit majd mondok neki. Mikor az örökbe adó anyukához bekísértek minket, akit nevezzünk most Annának, rájöttem, hogy ez az a dolog, amire nem lehet eléggé felkészülni. Annához egyébként, nem csak mi és a segítő védőnő mentünk be, hanem a gyermekorvos ill. még két ápolónő is 9 Anna pár órával a szülés után még nagy fájdalmakkal feküdt az ágyban Most pedig 7, számára idegen ember állt felette, hogy kikérdezzék valójában lemond-e a babájáról. Mi nagyon rosszul éreztük magunkat, nem gondoltuk, hogy ilyen sokan kellünk majd ahhoz, hogy Anna újból előttünk is megerősítse örökbe adási szándékát. Azt hittük, hogy maximum 4-en leszünk majd jelen. Nem így történt. (Talán kíváncsiak voltak az osztály dolgozói, talán látni akarták, hogy a döntést az édesanya magától hozta). Anna persze nagyon zavarban volt, rideg és elutasító magatartást vett fel. Tőmondatokban válaszolt, és egyáltalán, láthatóan jobban szeretett volna egyedül lenni. Több kérdést tett fel neki a védőnő, amire egyértelmű választ adott, 5 gyermeküket is nagyon nehezen tudják felnevelni, nem várt baba volt Norisz, szeretnék örökbe adni. Utolsó előtti kérdése az volt a védőnőnek, hogy szeretne-e valamit kérdezni tőlünk? Egyértelmű NEM volt a válasza, nem volt ránk kíváncsi Ez számomra nagyon rosszul esett, nem így képzeltem.

Majd az utolsó kérdése a védőnőnek hozzánk szólt: Akarunk-e valamit kérdezni Annától? A helyzet, a hangulat azt kívánta volna, hogy egyértelmű nemet mondjunk, de bennem ekkor megszólalt valami. Megannyi kérdésem, mondanivalóm lett volna, de amit mindig akartam, a sok-sok elképzeléseimben, -hogy majd a KÖSZÖNÖM helyett, amit nem lehet mondani(hisz erre nem lehet mit mondani, hisz nem szívesen)- , valahogy biztosítsam a felől az életet adót, azt az anyukát, aki így döntött (hogy a legjobbat szeretné babájának), biztosítsam a felől, hogy mi: NAGYON FOGJUK Noriszt szeretni, mindent meg fogunk neki adni, ami csak lehetséges. Hogy mi úgy fogjuk szeretni, de -most már azt is mondhatom- sokkal, sokkal jobban, mintha vérszerinti gyermekünk lenne.

Úgyhogy meg is szólaltam, hogy mindezt elmondjam Annának. De nem tudtam elmondani, csak 3 szóig jutottam A mondata, hogy ő nekünk adja a babáját, elérte a felfogóképességem is, és megvilágosodott, hogy az a gyönyörű fiúcska, ő mostantól a miénk, ő most már csakis ránk vár, őt nekünk adta az anyukája, hogy mi neveljük fel, mi adjuk meg neki azt a hatalmas szeretetet, amire ő nem képes, ill. amit ő nem tud. A szívem zakatolt, és a könnyeim olyan erővel csordultak ki, hogy nem tudtam megszólalni, csak sírni a boldogságtól... és sírni... és sírni... Erre a férjem is átölelt, és ő is sírni kezdett, hisz ő legalább annyira várt erre a pillanatra, mint én... Szerelmünk beteljesedett:))). Ahogy az életet adó is átérezte a boldogságunkat ő is sírni kezdett, persze ő már egy egészen más érzés miatt...

Nem tudtunk megszólalni.

Nem tudtam elmondani azt a mondatot, amire már hónapokat készültem, nem jött hang a torkomból... Erre megszólalt az életet adó anyukánk: "Tudom, hogy nagyon fogjátok őt szeretni, tudom, hogy nagyon jó szülei lesztek neki!" Megfogalmazta azt, amit mondani szerettem volna, amit éreztünk a párommal mindketten...

Ez volt az a pont, amikor mi szülőkké váltunk, tudtuk hogy átgondolta szándékát, egyszerűen nem tehetett mást. Visszamentünk a kórterembe ahol az a gyönyörű fiúcska feküdt, aki már nemcsak egy kisfiúcska volt, hanem a mi szépséges, gyönyörű kicsi Noriszunk: Mikor a kezünkbe adták kinyitotta szemét, ránk nézett és valami olyan kapocs alakult ki közöttünk, ami csak anya-fia és apa-fia között létezhet : Amikor kezdett éhes lenni, karjaimban egyből megnyugodott, hihetetlen, de mintha tudta volna mi történik, érezte hogy imádjuk, tudta hogy mi vagyunk anyuci és apuci, akik a szívünkben hordoztuk őt, egészen december vége óta (pontosan mikor feladtuk jelentkezésünk a Tegyesznek). Azóta hiszem és tudom, nincsenek véletlenek!!! Gabika hívott pár órával később: "Felhívott az életet adó, és nagyon megköszönte, hogy magukat küldtem!!!" Nagyon jólesett ez a szívünknek!!!

Annával ezután a lehető legjobb kapcsolatot sikerült kialakítanunk, egyáltalán nem rideg, nagyon pozitív kisugárzású embernek ismertük meg, aki a többi gyermekének igyekszik mindent megadni, amit csak tud! Hatalmas szeretettel beszélt róluk, tudom, hogy nagyon vigyázhatott a terhessége során Noriszra is!

A következő napokban nagyon sokat utaztunk lakóhelyünktől a kórházig és vissza, hiszen a környezettanulmány várt ránk, ill. a rég megrendelt bútort is össze kellett tennünk. Még akkor sem hittem, hogy 1-2 nap múlva a kisfiúnk beköltözik otthonunkba. Nagyon reménykedtem, de nem mertem hinni. Pedig minden nagyon gyorsan alakult Anna aláírta a papírokat, hazavittük otthonába. Sajnáltam, hogy ilyen egyszerűen lett vége ismeretségünknek, de tudtuk és ő is, hogy ennek így kell lennie Ő soha nem nézte meg Noriszt, túl fájdalmas lett volna neki, de még csak ki sem mondta a nevét, azt sem, hogy baba Éreztük, nagyon nehéz neki. Úton a kórház felé megbeszéltük férjemmel, hogy kisfiúnknak nem tudunk és nem is akarunk mást mondani, csak csupa szeretettel beszélni életet adójáról, arról az anyukáról, aki élete legnehezebb döntését hozta meg, azért, hogy Norisznak a legjobbat adhassa. Még élünk nem fogjuk elfelejteni őt, örök hálával tartozunk neki!!! És majd ha felnő kisfiúnk azt szeretnénk, -ha egyszer találkoznak ők ketten-, Anna boldog legyen, jó helyre került kisfia, és boldog, vidám, szerető család gyermeke.

Hétvégén mehettünk kicsi fiúnkért, hozhattuk haza a kórházból. Leírhatatlan örömmámorban úsztunk, sírtunk és nevettünk, lebegtünk, szárnyaltunk az autópályán, na nem a gyors vezetésnek köszönhetően, hanem a ránk váró boldogságnak: Nagyon féltem, hogy bajunk történik, kértem a férjem többször álljunk meg az úton, engedjük el a kamionokat, nehogy bajunk történjen. Számoltuk a perceket, a kilométereket Nem hittem el, hogy a CSODA igen, most velünk történik!!! És IGEN, 10, 9, 8, 7 .. 4, 3, 2, 1 és az ajtóban álltunk, abban az ajtóban, amit ha kinyitunk egy teljesen más világ vár ránk Egy olyan világ ami csak az álmainkban létezett, amiben az utolsó hónapokban már hinni sem mertünk. Kinyitottuk az ajtót, és örömmel fogadott a csecsemős nővér! "Már nagyon várta magukat a kisfiúk!"

Itt értettük meg, az utunk véget ért. Az a bizonyos -oly sokat emlegetett- rögös út.

És ekkor velünk is ugyanaz történt, -amiről végig álmodoztunk a várakozás alatt-, amit újra és újra elolvastam a "Gólyamesék" c. könyvből: "A csecsemősnővér felöltöztette a kisbabánkat, majd a mózeskosárba beletéve, elindultunk. ...elindultunk egy új úton, egy olyan úton, amelyeken csak a családok járhatnak, ami csak azoknak az embereknek a kiváltságuk, akiknek gyermekük, gyermekeik vannak. Azon az úton, amely az alig észrevehető kis gödrök, bukkanók mellett, virágzó, színpompás, illatozó fákkal, virágokkal van szegélyezve, amely útnak talán sosincs vége, hiszen a gyermekek, unokák mennek rajta tovább, tovább".

A fejemből eltűntek a gondolatok, egy csapásra elfelejtettem mi is az a szomorúság!: Norisz tudta, érezte a szülei jöttek érte, végig aludta a hazáig tartó nem kis utat. Rajongásig szeretjük, imádjuk őt, nem tudunk betelni vele, BOLDOGSÁGUNK olyan hatalmas, ami mindent legyőz!!! Nem tudunk már szomorkodni, nem tudunk már nélküle gondolkozni nekünk ő az első, ő a mi fiúnk, a mi kis Csibész Noriszunk!!!

Kívánjuk minden várakozónak, hogy beteljesüljenek álmai!!! Hogy azok a "csak" fejben lévő gondolatok eltűnjenek, hogy utatok véget érjen és elkezdődjön egy új út!

Leírok egy idézetet, amiről várakozásunk alatt egészen máshogy vélekedtem:
"Arról, hogy a dolgokat meg kell várni...
Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek-, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel." /Márai/

E nagy igazságot csak most értettem meg, hiszen visszagondolva kisfiúnkra várva nagyon sok jó is történt velünk, amit akkoriban még nem annyira értékeltem Egyszerűen nem vettem észre, nem láttam át a saját problémáinkon. Találkoztam emberekkel, beszélgettem sorstársakkal, akik nagyon sokat segítettek, lelket öntöttek belém, drukkoltak minden apró kis történésért. Megismertem egy fórumozót, akivel együtt kezdtem lombikozni, akivel sokat csacsogtunk sikertelenségünk kapcsán, de másról éppúgy beszélgettünk, segítve egymást, erőt adtunk az újabb és újabb próbálkozásokhoz Akivel a rögös úton szinte együtt haladtunk és együtt sírtunk. De már pár hónapja ő is Gólyahíres Anyuci : Barátsággá ért sorsunk, sokszor hívjuk egymást telefonon, próbálunk minél többet találkozni, és kisfiaink felnevelésében is sok segítséget adunk egymásnak! DE nem csupán az ő barátsága az egyetlen, születtek a mai napig tartó más ismeretségek, nagyon jó baráti kapcsolatok is! Ha nem ismertem volna meg a meddőséget, akkor nem lennének "talik" ahol csakis kedves, gyermekszerető emberekkel találkozhatunk Nem vehetnénk részt a Gólyahír Egyesület családos találkozóiban, nem lennének azok az ismerőseink sem, akik már szintén Gólyahíresek! Pedig nagyon fontosak az életünkben, hihetetlen öröm találkozni velük, vagy csak éppen beszélgetni És mennyire tudtunk örülni annak is, amikor egy-egy meddő pár családdá vált! Arról nem is beszélve, hogy kisfiúnk születésének örömhíre városunkban, távoli ismerőseink körében is elterjedt Nem győztük megköszönni a sok-sok gratulációt, amit sms-ben, e-mailben, telefonon, és az utcán is kaptunk, olyan emberektől is, akiket alig ismertünk (de hát a pletyka: )! Nem tabu már az örökbe fogadás, sokkal többen vannak azok az emberek, akik átérzik egy-egy örökbe fogadó család kálváriáját, és örülnek, ha a CSODA velük is megtörténik!

DE a másik legfontosabbat még nem írtam BOLDOG vagyok, azért is, hogy a férjem a férjem! Gyermekünkért "harcolva" olyan erős lett szerelmünk, amit nem lehet szavakba foglalni. KÖSZÖNÖM neki a kitartását, bátorítását, örök optimizmusát!!! És egyáltalán, hogy "Ő" van nekem!

Most már hárman várjuk, hogy családunk bővüljön, az új utunk szélesedjen, hogy a nevetéstől hangos lakásunkat, újabb gyermekkacaj, újabb "Gólyahír" tegye még zajosabbá!!!

Örök hálával tartozunk Gabikának, aki nélkül nem tudom, hogyan alakult volna az életünk Örökbe fogadásunk napjaiban többször hívott, folyamatosan tartotta velünk a kapcsolatot!!! Hatalmas biztonságot adott nekünk az ő "jelenléte" Tette mindezt úgy, hogy hatalmas fájdalmakkal feküdt a kórházban!!! Sokkal szegényebbek lennénk lelkileg, ha őt nem ismerjük meg, ha ő nem mutatta volna meg az új út lehetőségét, ha nem tartja bennünk a lelket. Hatalmas szíve van, csak mi Gólyahíres családok tudjuk igazán miért is emlegetjük őt, mindannyiunk "Pótnagyija-ként"!!! Köszönjük Gabika!!! Hálásak vagyunk neked a sok-sok segítségért, szeretetért, lelkesedésedért, azért hogy évekkel korábban létrehoztátok a Gólyahír Egyesületet!!!

A mi történetünk nem lesz a várakozók álma, de talán segít, abban hogy felkészítsen mindenkit, arra hogy ez az út sem olyan könnyű.
A férjemmel nagyon régen szerettünk volna babát, sok-sok lombik után feltettük magunknak a kérdést, hogyan tovább az életben babával vagy a nélkül. Ez a döntés sem volt egyszerű, mert a sok orvosi kezelés és műtétek után mi még nagyon bíztunk a vérszerinti gyermekben, de döntenünk kellett.
Aztán megszületett a döntés, jelentkezünk a TEGYESZ-nél és mivel a várakozási idő hosszú, még próbálkozunk.
Mi után meg volt a határozatunk, jelentkeztünk a Gólyahír Egyesülethez is, és várakozni kezdtünk aztán az utolsó lombikot is, elkezdtük, ami, vagy amiatt, hogy nem volt igazi tétje, mert tudtuk vagy így vagy úgy apuka és anyuka leszünk egyszer vagy csak a véletlen műve lett, de sikeresen indult. Sajnos aztán be kellett látni a sors nekünk nem azt az utat szánta ugyanis az a terhesség is elhalt. Ez volt az utolsó próbálkozásunk, de kellett ahhoz, hogy végérvényesen belássuk, és tiszta szívvel elfogadjuk az örökbe fogadás tényét.
Aztán megkezdődött a hosszú várakozás még megpróbáltuk az utolsó kettesben töltött nyarunkat élvezni, de már sok minden a baba körül forgott. Voltak mélypontok, a várakozás alatt de az lebegett a szemünk előtt, talán ezt a karácsonyt már hármasban fogjuk tölteni.
Aztán eljött az ősz majd a november, amikor is megcsörrent a nagyon várt telefon.
Gabika volt, aki azt mondta, hogy lenne egy kismama, aki kb. 3 hét múlva, szül egy kisfiút, de meg szeretne ismerkedni a leendő szülőkkel. Meg kellene próbálni, sokat gondolkozott rajta melyik családot hívja ez ügyben, mi vagyunk előrébb a sorban, ezért nekünk szól.
Nagy volt a várakozás a másnapi találkozóval kapcsolatban az izgalom a félelem keveréke, és a mindenképpen megfelelni akarásé.
A találkozás akkor szerintünk nem sikerült rosszul. Ilyenkor az ember (legalábbis mi, mivel olyan régóta vártunk , úgy mond már mindenképpen babát szerettünk volna), nem is igazán mérlegel, milyenek is a benyomások.
Egy hét múlva jött (akkor) hidegzuhanyként a hír Gabikától: még sem Ő lesz a mi kisfiunk. Így utólag azt hiszem, szerencsések vagyunk, hogy az életet adó ki merte mondani: Ő nem a mi babánk.
Csak azt tudom mondani Gabika ösztönei csodálatosak, és a másik család, akikre eredetileg gondolt, ma boldog szülei annak a kisfiúnak.
Nehezen teltek akkor a napok nagy volt a csalódás, próbáltunk felejteni és élni a mindennapjainkat, de nehezen ment. Akkor mintha megállt volna az idő, próbáltunk azon viccelődni a férjemmel nem baj majd a Mikulás bácsi a puttonyában hoz nekünk egy babát.
Aztán 3 héttel később, pont azon a napon (egy csütörtök) mikorra eredetileg vártuk a babát újra megcsörrent a telefon, lenne egy kisfiú, ma született, holnap mehetnénk megnézni! Biztosnak tűnik a dolog, sokadik baba a családban.
Másnap, félő szívvel, de reménykedve indultunk útnak, hátha Ő már tényleg ránk várt.
Megismerkedtünk az életet adóval, majd siettünk megnézni a kisfiút.
Egy nagyon szép 2 napos csecsemő nézett vissza ránk, nem is tudtuk örüljünk-e vagy féljünk az újabb kudarctól.
A szívünket nagyon megdobogtatta az a gyönyörű baba, de a lelkünk mélyén nem mertünk nagyon örülni.
A következő hétfőn jött a hideg zuhany újra: az életet adó, elment a kórházból és az élettársa nem engedte lemondani a babáról, (inkább állami gondozásra ítélték). Akkor nem csak magunkat, de Gabikát is nagyon sajnáltam, mert tudtam ez nagyon nehéz menet lesz. Sok elsírt könnyünk volt ezekben a napokban, de a legrosszabb a bizonytalanság, volt, eztán lehet, hogy elítélendő, de én lélekben kezdtem lemondani erről a babáról, a szívem szakadt meg érte, hogy az állami körbe kerül, ugyanis haza nem vihetik, de sok volt akkor már a lelkemnek ez a hercehurca. Majd megbeszéltük Gabikával várunk pár napot hátha jelentkezik az életet adó, akkor Ő tud neki segíteni, de ha nem, akkor, sajnos tovább kell lépnünk.
Lemondhattunk a puttonyos babáról, a mikulásról, az álmainkról. Egyre mélyebbre süllyedtünk lelkileg, bár a szívünk mélyén tudtuk a kisfiunknak (ekkor 2 fiú után már abban gondolkoztunk) nem ilyen depisnek látszó, rosszkedvű, Apuka meg Anyuka kell, tehát megpróbáltuk magunkat összekapni, készülődni a karácsonyra, és túlélni minden egyes napot.
Majd december 5. én elterveztük a férjemmel ezután senkinek sem szólunk. Ha jönne egy telefon, elég magunkat rendbe tenni nem kell másokat is belerángatni a mi problémáinkba. Jól kibeszélgettük magunkat, megnyugodtunk hisz messze volt még a karácsony. Ha a mikulás már nem is, de az angyalkák már (talán) segíteni fognak nekünk.
Este még kivasaltam a másnapi ruháimat, a munkahelyre, a férjem cipellőjébe belecsempésztem az ajándékot és lefeküdtünk aludni.
Reggel én nem is tudom miért, pedig nem volt szokásom, már 7 kor keltem és bekapcsoltam a telefonom, pontosan 7: 30-kor csörgött ezt sosem fogom elfelejteni, mindenkire gondoltam, (pedig láttam, hogy nincs szám), csak Gabikára nem.
A gyomrom összeugrott, nem tudtam, örüljeke vagy sem. Még az előzőn sem voltunk túl, és itt az újabb telefon.
Gabika, vidám volt és azt mondta: 15 perce született egy kisfiú Y városban, megnézzük?
10 percet kértem, hogy visszahívom.
A férjemnek-aki még aludt- odaszóltam, hogy mi a helyzet, és megkérdeztem: menjünk? megnézzük ?
Annyi csalódás után már nagyon féltünk, féltettük egymást az újabbtól. Egyikünk sem volt biztos abban, hogy a másik mennyire van túl az előzőeken. Hiába beszéltük ki, egymás érdekében megpróbáltunk derűsnek lenni.
Én még olyan gyorsan kiugrani az ágyból a párom, (miközben elszaladva mellettem, azt mondta, ha meg sem próbáljuk, akkor örökre bánni fogjuk), borotválkozni, felöltözni nem láttam.
Aztán jött a dilemma, ha nem szólunk senkinek, akkor, hogy jutunk oda? Én a környéken, ismerős utakon jól elvagyok, de 2 órás ismeretlennek nekivágni Mindezt természetesen a nagy öltözködés közben futott végig rajtam, de a párom biztatott, megyünk.
Gyors telefon Gabikának 15 perc és ott vagyunk, érte.
A két órás út alatt én örültem, hogy az útra kell koncentrálnom, nem érek rá azzal foglalkozni mi is vár ránk.
Mikor megérkeztünk a kórházba, a jól ismert gyomorszorítás is megérkezett. Nagyon kedvesek voltak a nővérek. Egy külön szobában találkozhattunk az életet adóval, aki egy nagyon szimpatikus fiatal lány volt. Mindhárman megszeppenve vártuk a találkozást, ami neki sem lehetett egyszerű szülés után 3 órával, de nagyon erős volt, és Ő szeretett volna minél előbb találkozni velünk.
Sokat nem beszélgettünk akkor, ő biztos volt az elhatározásában, mi pedig nagyon vártuk az első találkozást Zalánnal.
Ekkor behoztak egy hatalmas 3 órás újszülöttet. Nézett ránk a félig lehunyt szemhéja alatt, nem látszott rajta, hogy pár órája küzdött meg a születéssel.
Egyszerűen gyönyörű volt nagy hajjal, s a maga közel 4 kilójával. Nem tudtam, merjem e szeretni, ahogy kell egy anyának, vagy mit tegyek, pedig akkor Mikulás napján (újra hiszem, hogy létezik a mikulás) érkezett amikorra számítottunk rá.
Nem tudtam közömbös maradni. Valahol a szívem mélyén éreztem Ő, már hazajön velünk. (akkor döbbentem rá a félelmünk miatt kellett nekünk ennyi mindenen keresztül mennünk, hogy ez a hatalmas baba ránk találjon, hiszen mindig attól féltem, hogy egy kis 2 kilós csöppséget még megfürdetni sem merünk.) Gyönyörködtünk benne, de csak belül mertünk örülni neki. Nem volt sem sírás, sem érzelmi kitörés, csak néztük Őt.
Nem maradhattunk sokáig az életet adónak még pihennie kellett, a babát visszavitték a csecsemőosztályra, mivel mi titkoltuk, nekünk dolgozni kellett menni, de tudtuk ide még visszajövünk, és babával megyünk haza.
Innentől kezdve látogattuk Őt. Minden vele töltött perc egy csoda volt számunkra. A harmadik alkalommal szerencsénk volt, mert etetésre értünk oda így azt is kipróbálhattam milyen érzés, majd pelenkacsere is meg volt. Minden alkalommal csak félszemmel figyelt minket, (ami a mai napig szokása maradt, ha elaltatom sokáig egy kis résen, ellenőriz ott vagyunk-e még). Az utolsó alkalommal, amikor eljöttünk sírva fakadt. Sajnáltuk ott hagyni a legszívesebben hoztuk volna haza, de nem tehettük. Vele feküdtünk, vele keltünk miközben nem mondhattuk el senkinek, mennyire boldogok vagyunk, hisz megfogadtuk.
És közben sokat idegeskedtünk, nehogy közbe jöjjön valami, de valahol éreztük, Ő már biztosan a mi fiunk.
Aztán eljött az aláírás napja, mi mindennel felszerelkezve, indultunk útnak (itt már egy beavatottal), mert én akartam a kisfiam mellett ülni hazafelé, és gyönyörködni benne, az első perctől fogva.
Kicsit izgultunk, hogy eljön-e az életet adó, mert csak a szülés után találkoztunk vele, Ő haza ment a kórházból, de Gabika tartotta vele a kapcsolatot telefonon és ígérte, ott lesz.
A gyámhivatalban, elsőre minden simán ment, viszont, a lényeg, a kihelyező határozat, megszerzése, (amivel rohanhattunk volna Zalánhoz) kicsit nehézkesebbnek bizonyult, volt egy óra idegeskedés, de ezt kihasználtuk és beszélgettünk az életet adóval.
Majd kora délutánra kezünkben volt minden és mehettünk a kórházba, hogy végre teljes szívvel tudjunk örülni a mi kis csodánknak, akit végül mégis csak a Mikulás hozott nekünk.
Elbúcsúztunk az életet adótól, ami akkor számára is a megnyugvást hozta.
Rohantunk a kicsi fiunkhoz, amíg várakozni kellett, addig végig telefonáltuk a rokonságot, hogy hamarosan indulunk haza, mint család.
Nagyon jó érzés volt, végre világgá kürtölni a boldogságunkat, és tudtuk mindenki őszintén együtt örül velünk.
Amikor elindultunk haza felé és Gabika anyucinak nevezett csodálatos érzés volt, és végre tényleg elhihettem, hogy beteljesült a világ legcsodálatosabb dolga, hogy anya lehettem.
Ezúton is köszönjük neki, hogy kitartott mellettünk tartotta bennünk a lelket, a nehéz időkben is, sőt Annának is, aki ez első telefon óta velünk izgult, hogy végre nekünk is sikerüljön szülővé válni, és megtaláljon bennünket a gyermekünk.

Anyuka vagyok!
Mennyire vágytam erre, mennyit álmodoztam róla! És bár az idáig vezető út hosszabb volt, mint terveztem, a végén mégis ott várt egy Kicsi Angyalka, Zita Baba.

Mindig is tudtam magamról, hogy a gyermekvállalás számomra nem lesz egyszerű dolog. Komoly hormonzavar kíséri az életem, de a remény mindig élt bennem, hogy talán lesz egy orvos, egy gyógymód, ami átsegíthet rajta. Végül el kellett fogadnom: nincsen csoda gyógyszer, nincs mindenható orvos! Bennük bízva, a segítségüket áhítva egyre csak kiszolgáltatottabb és sebezhetőbb lettem - játékszere a testemnek és a sorsomnak. Mindeközben a legkisebb siker se kecsegtetett, a bizonytalanság viszont lassanként felőrölte azt, aki voltam. Örülök, hogy a férjem végül megálljt parancsolt mindennek! Vissza akarta kapni a mosolyomat - igazából ezt szerettem volna én is! Az Ő tanácsára gondoltam át: valóban a várandósságért imádkoztam annyit, vagy gyermeket szeretnék? Mert a sorsomat elfogadva meg kellett értenem, a kettő számomra nem ugyan az. Ettől kezdve valahogy másként kezdtem látni a dolgokat: várandósnak lenni átmeneti és nem öncélú állapot! A kisbabákért történik, és nem több, mint egyfajta készülődés! Az igazi cél, hogy végül karunkban tarthassuk, becézhessük a gyermekünket! Egy pici kis életet, aki ránk talált, hogy mi lehessünk a szülei! Bátor, erős és magabiztos lettem újra, mert eldöntöttük: örökbe fogadunk!

Az örökbe fogadást előkészítő procedúrák szempillantás alatt lezajlottak. Megbeszélés, tanfolyam, pszichológiai vizsgálatok, környezettanulmány - könnyen és gyorsan mentek a dolgok. Hát persze, hogy sikerült minden, hisz végre a kezembe vehettem a sorsomat! Az is hamar megfogalmazódott bennünk, hogy a nyílt örökbe fogadást választjuk. Újszülött babát szerettünk volna - kísérni akartuk gyermekünk minden egyes napját itt a Földön! Azt is szerettük volna látni, honnan érkezik, tudni, mért alakult így a sorsa! Egyszer nagyon fontos lesz, hogy őszintén válaszolhatunk, ha kérdez.

Aztán eljött az idő, hogy feltérképezzük, melyik civil szervezethez is forduljunk. Nem volt egyszerű, főként, hogy telefonálgatásaim során sajnos fájdalmas pillanatoknak lettem részese. Eddig minden ment, mint a karikacsapás! Valahogy eszembe sem jutott, hogy bármi gátja lehet annak, hogy örökbe fogadott kisbaba anyukája lehessek. De sajnos mindjárt az első hívásommal nem a megfelelő szervezetet értem utol, ahol szempillantás alatt sárba tiporták minden optimizmusomat. Megtudhattam, hogy rengeteg az örökbe fogadni szándékozó, de kevés a kisbaba. Hogy hiába vagyok 27 éves, ha a férjem ilyen öreg (valóban 24 év a korkülönbség köztünk), csak nem gondolom, hogy egy bajba jutott kislány a saját nagyapjának adja majd örökbe a gyermekét!? Egy világ omlott össze bennem, pedig csak egyetlen telefonbeszélgetés történt. Hogy lehet, hogy ezek a dolgok eddig eszembe se jutottak? Mi lesz most velünk?! Szerencsére ott lapult a tarsolyomban még egy telefonszám, amit internetes keresgéléseim során találtam: Gólyahír Egyesület! Lesz, ami lesz, tárcsázom! És milyen jól tettem!!

A Gólyahír Egyesület elnökétől, Móruczné Gabikától megtudtam, hogy minden rendben van velünk! Hogy bátornak és kitartónak kell lennünk, hisz az örökbe fogadás egy olyan út, melynek végén biztosan szülőkké leszünk! Csak ki kell várni a gyermeket, aki nekünk születik! És mi beálltunk a gólyahíres várakozók sorába, hogy kivárjuk gyermekünk születését.

Egy év és két hónap telt el, amikor Gabika felhívott: "Egy órával ezelőtt született egy kislány, aki talán a Ti babátok." Izgultam, féltem, boldog voltam!!! Talán megszületett a kislányunk! Hát velünk is megtörténhet?! Másnap indultunk is a kórházba, hogy megismerjük a kisbabát! Már közel jártunk, amikor telefonhívás érkezett, hogy az egészségesnek tűnő, szépen fejlett kislány légzési problémákkal intenzív osztályra került. Gabikán aggódás látszott, a férjem némán vonta össze a szemöldökét. Tudom, hogy igazuk volt: annyit vártuk, hogy álmaink kisbabája ránk találjon! Kislányt álmodtunk, akivel egészségesen és problémamentesen indultunk volna az új életünkbe - és most egyszerre ilyen nagy a baj! Mégis, valahol legbelül nem féltem, és a férjem sem ijedt meg igazán! Valami megmagyarázhatatlan magabiztossággal tudtuk, hogy látnunk kell ezt a kicsi lánykát!

A kórházi védőnő már várt ránk - Ő vette óvó gondjaiba a kis újszülöttet, miután kiderült, hogy a szülőanya nem viheti haza. Steril ruhába öltöztünk, és beléptünk az intenzív osztályra. Odavezettek egy inkubátorhoz: szépséges, törékeny kis Angyalka feküdt benne. Beteg volt, nagyon beteg, de éreztem - biztosan érzetem - hogy ránk vár! Csak néztük Őt, és potyogni kezdtek a könnyeink Mintha az inkubátor falait áttörve sugározta volna felénk: "Én vagyok az! Így is tudtok majd szeretni?". És én az inkubátor falait áttörve szerettem volna sugározni felé - hogy Ő is érezze: "Itt vagyok, Kicsikém! Nagyon tudnálak szeretni!". Közben a kezelőorvosa elmondta, mennyire nagy a baj: A szülőanya eltitkolta a terhességét, orvosnál nem járt, végül sajnos túlhordta a babát. A kicsi oxigénhiányos állapotba került, szennyezett magzatvizet szívott a tüdejébe, ami komoly tüdőgyulladást okozott nála. Pillanatnyilag lélegeztető gép tartja életben, alaposan fontoljuk meg, felvállaljuk-e. Végighallgattuk a beszámolót, és egymással párhuzamosan fogalmazódott meg bennünk a válasz: Másnak is volt már beteg a gyereke! A mi kislányunk is meg fog gyógyulni! Biztos, ami biztos a védőnő is megkérdezte: Így is szeretnének találkozni a szülőanyával? Igent mondtunk.

A védőnő kis szobájában ültünk le, míg Ő elment, hogy hozzánk kísérje a szülőanyát. A nap folyamán először féltem igazán: már láttuk a Kicsit, már akartuk Őt! Vajon milyen lesz a szülőanya? Kitart majd az örökbe adása mellett? Csak annyit tudtunk róla, amennyit a kórházi védőnő elmesélt: Tudtuk, hogy nem ismerve a lehetőségeit, először itt akarta hagyni a csöppséget. A védőnőtől aztán megtudta, micsoda hosszadalmas tortúrának tenné ki ezzel a babát, míg végre örökbe adható lesz. Ekkor gondolkodás nélkül tárcsázta a telefonszámot, amit a nyílt örökbe adás lehetőségeként ajánlott Neki. Vártuk a találkozást, féltünk, és bíztunk.

Aztán lassan nyílt az ajtó és belépett Ő! Köntösben, óvatos, fájdalmas léptekkel közeledett, és leült a mellettem lévő fotelba. Kicsi és elgyötört volt. Nagy, szomorú szemeiből sugárzott a zavartság és a fájdalom. Nehéz volt bármit is mondani, így Gabika vette magához a szót: Azért jöttünk, hogy a Kisbabáról beszélgessünk Önökkel. Igazából nem tudom, pontosan ezekkel a szavakkal kezdte-e, vagy csak ez volt az értelme - lekötött a szülőanya közelsége. A vállunk összeért az egymás mellé tolt fotelokban szorongva. Óriási, szomorú szemeit le se vette rólam: mintha a lelkemet kutatná vele. Nincs rá sok ideje, hogy eldönthesse, jó ember vagyok-e. Néhány közösen töltött percnek kell elegendőnek lennie, hogy kiismerje, jó kezekre bízza-e a Picike sorsát. Olyan nehéz volt megszólalnom!! Végül mondtam valami ilyesmit: A Kicsitől jövünk - már láttuk Őt - nagyon szép Kisbaba. És a hatalmas, kék szemekből patakzani kezdtek a könnyek. Ő nem is látta, azonnal elvitték, hisz előre szólt róla: itt kell hagynia. Fájt a teste a tegnapi szüléstől, és fájt a lelke attól, amit most tennie kell. Átnyúlt a fotel karfáján, és apró kis kezével megfogta a kezem. Nem csak úgy fogta! A két kicsike kéz szabályosan kapaszkodott az én hatalmas kezeimbe. Épp úgy, ahogy a lelke - a sorsa kapaszkodott ekkor az enyémbe. Nem bírtam könnyek nélkül én sem - együtt sírtunk. Hatalmas könnycseppek gördültek le a sápadt kis arcán... Úgy éreztem, meg kell simítanom, le kell törölnöm őket - és Ő hálás volt érte. Ahogy hálás voltam én is, hogy fájdalmas döntésével most kitörli belőlem az elmúlt évek minden meddő kínját. Mindezzel valahogy megtört a jég is: beszélgetni kezdtünk, fontosak lettünk egymásnak. Meséltünk magunkról, miértekről, múltról és jövendő tervekről. Közben végig a kezemet fogta, és ez így volt rendjén. Mi ketten együtt lettünk újra bátrak és erősek!

Hosszas beszélgetésünk nyomán hamar körvonalazódott, hogy az életet adó a lehető leghamarabb szeretné elhagyni a kórházat. Házasságban él, férjével közös kisfia várja otthon. Sietne a kis családhoz, akikért végül is meghozta a súlyos döntést: házasságon kívül fogant gyermekéről lemond, és még aznap elhagyja a kórházat! A hivatalban viszont csütörtök lévén nincsen ügyfélfogadás - most mit tegyünk?! Drága Gabikánk telefonálni kezdett, nem adta fel, nem lehetett lerázni! Végül letette a telefont és azt mondta: délután egyre várnak minket a gyámhivatalban! Olyan boldog voltam! Féltem, hogy véghetetlen, aggódó napok következnek, míg végül hivatalosan is ránk bízzák a babát. Az életet adónk sietsége révén viszont egyetlen nap alatt zajlott le minden! Délelőtt kilenckor pillantottuk meg a Kicsit, délután négyre pedig már hozzánk tartozott! Nem csalt hát az érzés, ami az inkubátor mellett olyan biztosan súgta meg a döntést! Csak így lehetett ez a baba a miénk!

Ettől a naptól kezdve nap, mint nap utaztam a kórházba, hogy Zituskával lehessek. Szüksége is volt rá, jobban, mint bárkinek: egy darabig úgy tűnt, egyszerűen nem reagál a gyógyszerekre. Harmadnapra a kezelőorvosa várt Rám: "Sajnos semmi bíztatót nem mondhatok. A baba tüdeje nem képes átadni az oxigént, még ha a lélegeztető gép töményen juttatja is hozzá - olyan, mintha nem küzdene az életéért. Napokon belül kiderül, de 50% is meglehet az esélye, hogy meghal." A könnyeimmel küszködtem, és gyűlöltem ezt az embert: kimondta a szót, amit nem akartam hallani! Máshogy nem tud fogalmazni, az Istenért?! Nincs szive?

Aznap hosszú órákat töltöttem el az inkubátor mellett, és csak beszéltem-beszéltem... Ennek a Kicsi Gyöngyvirágnak tudnia kell, hogy már van miért maradnia! Harcolnia kell, hisz itt vagyok Vele! Együtt sikerülni fog, csak ne adja fel! Volt idő, hogy nem akarták Őt, de én akarom! Mindennél jobban! Gyönyörködtem benne, Őt nézve szépséges dallamok jutottak az eszembe - sorra elénekeltem hát mindet! Persze a szövegben valahogy mindig ugyan azok a szavak ismétlődtek: "gyógyulás", "szeretlek", "maradj velünk". Aztán lassan a monitora köré gyűltek a nővérkék - másnap még az orvosa is nagyra nyílt szemekkel vette tudomásul: végre Ő is akarja! Maradni akar! A világ csodája volt, ahogy a kicsi kis ember egyszerre harcolni kezdett az életéért! A mindennapos utazást 10 nap múlva szerencsére anyaszálló váltotta fel: befekhettem Zituska mellé a kórházba, így együtt csináltuk végig az egészet! Egy hónapba tellett, de végül győztünk!

Szerencse övezte a találkozásunkat, és szerencse kísérte Zituskánk gyógyulását is! A betegségéből semmi sem maradt vissza, hacsak az nem, hogy örökre összekovácsolódtunk! Egyek lettünk mi ketten: Anya és Lánya! Apukánk végül eljöhetett értünk, és hazautaztunk egyhónapos, szépséges és egészséges kislányunkkal! Mi már tudjuk, milyen nagy boldogság házaspárból családdá válni!

A történetünk kezdete egész 1999-ig nyúlik vissza. Akkor ismerkedtünk meg a férjemmel. Kezdettől fogva szerettünk volna gyerekeket. Legalább kettőt. A kezdeti sikertelen próbálkozások után lombik-programban vettünk részt. Két vetélés és egy azt követő, a hormonkezelések hatására kialakult betegség után teljes mértékben lemondtunk a vérszerinti gyermekről. A kórházi ágyon fekve, a teljes kétségbeesés közepette megfogalmazódott bennem az elhatározás. Nem szeretném leélni gyermek nélkül az életemet. Szeretnék örökbe fogadni. Már csak a férjemet kellett meggyőznöm. Nem tartott sokáig, egyetértett vele.
2003. februárban örökbe fogadtuk első gyermekünket, Márkot, akit a sors küldött hozzánk. Ő azonban nem gólyahíres baba, ő egy másik történet.
2004. elején elhatároztuk, hogy újra át szeretnénk élni a szülővé válás gyönyörű pillanatait, így áprilisban ismét jogerős alkalmassági határozat volt a kezünkben.
2004. októberben jelentkeztünk a Gólyahír Egyesülethez, és vártunk. Az első év nagyon gyorsan eltelt, hiszen Márk lekötötte minden percemet. A második év azonban már nem volt könnyű. 2006. áprilisában már bent voltunk az első 50 között. Augusztusban Gabika tájékoztatása szerint "mindenórásak" lettünk. Nagyon lassan teltek a hetek. Örömmel, ugyanakkor türelmetlenséggel olvastam, ahogy haladt a sor. Nagyon rossz időszak volt ezt. Mindenki azt mondta, hogy " könnyű neked, mert már van egy gyereked". Nem volt könnyű. Én Zsófit vártam. Annyira vágytam rá, hogy az már fájt. És október 21-én, szombaton, a gólyahíres találkozón valami megértettem. Egy mérhetetlen nyugalom töltött el Rájöttem arra, hogy nem sürgethetem az eseményeket, a babánk meg fog találni bennünket, ha eljön az ideje.
Sokszor elképzeltem - különböző szituációkban - milyen érzés lesz, ha egyszer megszólal a telefonom. Sokat gondolkodtam azon is, hogy mit szeretnék jobban: előre tudni a baba érkezését, és izgalommal várakozni, vagy csak azt követően értesülni a hírről, ha már megszületett. Rettentő aggódó típus révén, a második variációt szerettem volna választani, ha lehetett volna. Úgy látszik Zsófi ezt megérezte. Október 25-én, szerdán fél 1 körül megszólalt a telefon. Éppen a főnökömmel volt megbeszélésem. Magánszám. Tudtam, hogy Gabika az, megéreztem.
Ő volt. " két órával ezelőtt megszületett egy pici lány, aki csak magukra vár."
Nem kaptam levegőt, sírtam. Felkaptam a táskám, és elrohantam.
Az utcán rohanva felhívtam a férjemet, hogy elmondjam a hírt, de nem bírtam beszélni, szegény csak néhány töredék szóból próbálta összerakni a történetet, de szerencsére így is megértette. Pár órával később bent álltunk az intenzív osztályon, és néztük Zsófit, ahogy az inkubátorban alszik. Gyönyörű volt, pici és tökéletes . a lányunk.
Az életet adóval való találkozás már az első alkalommal jól sikerült, amint megláttam, szimpátiát éreztem iránta. Sokat beszélgettünk, ott maradtam vele pár órát. Jó volt vele beszélgetni, megnyugtatott. Bíztam benne, hogy nyugodt szívvel fogja nekünk ajándékozni Zsófit, és látja azt, hogy a legjobb helyre került a pici lány. Másnap újra felkerestem, újra beszélgettünk. Szerettem volna minél többet megtudni róla, hogy Zsófinak el tudjam mesélni később mindazt, amit tőle hallottam, és megértetni vele azt, hogy miért volt a szülőanyjának ez a döntése mindenki számára a legjobb.
Aztán négy nap telt el a jegyzőkönyv aláírásáig. Ezen idő alatt naponta háromszor etethettem Zsófit. A második napon már rám is nézett. Többször sírt, mire beértem az etetésre, de beszéltem hozzá, és azonnal abba is hagyta. Megismerte már a hangomat. Életem leghosszabb, legnehezebb és legszebb négy napja volt ez. Annyira féltem, hogy nem jön el az életet adó a megbeszélt időre, pedig őszintén megígérte, hogy ott lesz. Felelősségteljes döntést hozott, és tudta, hogy nem fogja meggondolni magát. A megbeszélt időben ott volt, és aláírta a papírokat. Őszinte hálát érzek iránta.
Zsófit 7 naposan hazaengedték a kórházból. Hazafele Márk és Zsófi hátul ültek a kocsiban. Ahogy hátranéztem rájuk, tudtam, hogy célba értem, és megkaptam mindazt a sorstól, amit kértem. Abban a pillanatban átélhettem a végtelen boldogság érzését. Köszönöm.

Nem akarom részletezni a lombikokat, a vetélést, a várakozást. 2006. december 6.-val kezdeném a történetünket.
6.-án szépen feldíszítettem a babaszobánk. Koszorú, angyalka, ablakdíszek szépítették a még baba hiányos szobácskát.
Esténként az ablakdíszt felkapcsolva mondogattam, - világítok neked kisbabám, hogy haza találj! 7.-én lett 1 éves a határozatunk, még nektek is panaszkodtam, nagyon nem bírtam már a várakozást.
11.-én Ausztriában voltunk, én minden boltban a fiú ruhácskákat nézegettem. Egésznap cipeltem a telefont, valahogy éreztem, hogy muszáj magammal vinnem. Jöttünk haza, átléptük a határt és megcsörrent a telefonom. Az ismeretlen hívás láttán arra gondoltam, hogy ez csakis Gabika lehet. Olyan érdekes nyugalom volt a lelkemben, éreztem, hogy a babánk miatt keres minket. És igen, a babánk megszületett, vár minket a kórházban! Másnap utaztunk Budapestre. Éjjel nem aludtunk sokat, a gyomrunk egy csomóban volt. A kórházba érve, egy nagyon kedves védő nénivel találkoztunk, ő vezetett minket a babához. Úgy izgultunk, nagyon türelmetlenek voltunk, de mind a ketten tudtuk, hogy a fiúnkhoz jöttünk. Egy üres szobába mentünk és ott várakoztunk kb. 3 percet, de ez a 3 perc egy órának tűnt. Egy fotelben ültem és az ajtót figyeltem izgatottan. Végre jött a védő néni a babával. Az ölembe tette, én sírni kezdtem annyira édesen feküdt a karjaimban, és azt mondtam magamban, igen Ő a mi fiúnk!!! A párom fél óráig mondogatta, milyen szép, milyen aranyos, milyen pici. Szerelem volt első látásra!!! Két órát voltunk vele, megetettük, tisztába raktuk, simogattuk, közben Gabika is megérkezett. 5 órakor elbúcsúztunk a kicsitől, mert az életet adóval volt megbeszélve a találkozó. Ahogy távolodott a hangúnk, a pici sírni kezdett, a mi szívünk pedig összeszorult, amiért ott kellett őt hagynunk.
Az izgalom fokozódott, vártuk az életet adót. Gabika idegesen sétált, telefonált, üzeneteket írt, de az életet adónk nem jött. Fél óra várakozás után üzent, hogy nem akar találkozni senkivel, egyedül akar lenni, ígéri, hogy telefonálni fog. Mindenki ideges volt, én sírtam és féltem, hogy a pici intézetbe kerül. 13.-án sem jelentkezett. A kórházi doktor néni próbálta visszatartani a picit, hogy a gyámhatóság nehogy elvigye. Már majdnem gyomorfekélyem lett, mikor Gabika 14.-én délben telefonált, hogy az életet adó jelentkezett, lemondd a babáról és szeretné, ha mi lennénk a baba szülei. Még aznap a TEGYESZ is hívott minket, hogy egy 1 hónapos egészséges kislányt szeretnének nekünk mutatni. De nekünk a fiúcskánkért kellett harcolnunk, annyira akartuk Őt!
15.-én 9-kor már a gyámhivatalban voltunk. 10-re jött Gabika és megérkezett az életet adó is a férjével.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lehet a gyermekünket világra hozó nő. Kinézetre olyasmi, mint én, csak barna szemekkel.
Ott állt előttem, látszott rajta, hogy nagyon zavaros lelkiállapotban van. Annyira kavarogtak benne a gondolatok, hogy egy mondatot sem fejezett be értelmesen. Próbáltam nyugtatni, vittünk képeket a babaszobáról és a családról. Szeretett volna gyorsan túl lenni az egészen. Mielőtt elbúcsúzott még ennyit mondott, -úgy örülök, hogy ti lesztek a baba szülei, tudom, hogy veletek mindig boldog lesz.
Elköszöntünk és rohantunk a mi Szabolcskánkért a kórházba. Olyan jó volt újra látni Őt azzal a tudattal, hogy Ő már a mi fiúnk és senki sem veheti el tőlünk. Büszkén és boldogan hoztuk őt haza. Gabika végig velünk volt, mindenben segített minket és az életet adót is. Végig izgulta velünk a hetet. Sokszor még enni is elfelejt, csak a pici babákra gondol, hogy nekik a legjobb legyen. Ő egy rendkívüli asszony!!! MINDENT KÖSZÖNÜNK GABIKA!!!

5 évi várakozás után döntöttünk a férjemmel az örökbefogadás mellett. Tulajdonképpen már akkor felmerült közöttünk a lehetőség, amikor még csak álmodoztunk a nagycsaládról, a sok gyerekről. Mindenképpen szerettük volna gyermekeket, bármi módon.

A sikertelenségek kezdték lehervasztani a mosolyunkat, maró fájdalommá vált az utódkérdés. A szó szoros értelmében szenvedtünk. Szenvedtünk a kismamák és a babaruhák látványától, a kérdéstől, mely arra irányult, hogy mikor lesz gyermekünk és leginkább attól a jövőtől, ami nem kecsegtetett babakacajjal, finom babaillattal és azzal az érzéssel, amit egy pici szuszogó csomagocska átölelése jelenthet.

Házasságkötésünk jelentette az első mérföldkövet, minek napja utáni hétfőn hivatalosan is elindítottuk az eljárást. Az ügyintézés menete közben éreztük, hogy duzzadunk az erőtől és az akarattól, bármit képesek lettünk volna megtenni annak érdekében, hogy végre szülőkké válhassunk.

Voltak elképzeléseink a gyermekünket illetően, amit összegezve úgy mondanék: mindegy milyen baba, csak a miénk lehessen és mihamarabb.

A 2005. októberi Gólyahíres találkozón konstatáltuk a tényt, hogy teljes felkészültségünk ellenére az áhított boldogság igen-igen messze van a sorszámunk szerint, leginkább években mérhető. Babaszoba ide vagy oda, gyerekágy, babakocsi és a rengeteg ruha, amit az évek során begyűjtöttünk, egyelőre nincs rá szüksége senkinek.

Szombati nap volt, mi teljesen elszontyolodva indultunk haza. Olyannyira, hogy még a babás bemutatkozást sem vártuk meg. Hiába hallottuk, hogy itt mindenkinek lesz gyermeke, annyira távolinak tűnt az egész történés. Úgy gondoltuk, "megszabadulunk" a babaruháktól, elvisszük egy anyaotthonba, lassan besárgul, megfakul, divatjamúlttá válik mind. Vasárnap ezt meg is tettük. Azt is eldöntöttük, hogy tudatosan kevesebbet beszélgettünk arról, milyen lesz, ha hárman, esetleg többen leszünk.

Elkezdődött a következő hét, ami ismét a szívünkben őrzött baba iránti szerelem őrzésének, melengetésének folytatását jelentette, egy arcnélküli kisbaba ábrándos képzetét. Ugye, a gondolatoknak nem lehet parancsolni.

3 nap múlva, kedden délelőtt csörgött a telefonom. Ismeretlen hívó, néha az ilyet fel sem veszem. Ám most! Gabika volt az. Volna egy baba. Ez az egyetlen mondat ragadt meg bennem, a többire perceken belül nem emlékeztem. A néhány perces beszélgetés után zokogva hálálkodtam az Úrnak ezért a csodálatos áldásért és kegyért és hittem, hogy rövidesen valósággá válik a tündérmese. Jöttem-mentem ide-oda, még jó, hogy éppen otthon voltam, így is nehéz volt magam összeszedni.

Felhívtam a férjemet, szegény azt hitte, valami baj van, alig tudtam elmondani neki, hogy megérkezett a várva várt telefon. Aztán nehezen eljutottam oda, hogy képes legyek felhívni a csodálatos hír közlőjét, ismét meg kellett hallgatnom a részleteket.

Megtudtam, hogy röviddel a hívás előtt jelentkezett egy hölgy, aki napokon belül világra hoz egy gyermeket, akinek sorsáról örökbe adással szeretne gondoskodni. A neme kétesélyes, a származása fél roma. Abban az időszakban mi voltunk az egyetlenek, akiknek a származás nem okozott problémát. Nem szeretett volna előre találkozni az örökbe fogadókkal, majd a szülés után. Természetesen tiszteletben tartottuk a kérést, kíváncsiságunkat próbáltuk legyőzni. Látni, hallani szerettük volna: valóban igaz, Ő nekünk szánja pocaklakóját.

Telt múlt az idő, vánszorogtak a napok, az Életet Adó nem jelentkezett az Egyesületnél. Sírtunk, reméltünk, elszomorodtunk, bizakodtunk, hittünk, éjszakákon átbeszélgettünk, aztán próbáltuk magunkban lezárni a történetet, még ha éreztük is, van közünk a születendő picihez. Rendszeresen hívtuk Gabikát - néha szégyenkezve már a gyakori hívások miatt -, hogy mondjon valami biztatót. 3 hét bizonytalanság után kaptuk a hívást: az Életet Adó szeretné, ha találkoznánk, mi több, ha elkísérnénk az orvoshoz, mert nagyon megalázóan bántak vele a lakhelyéhez közeli kórházban.

Ismét egy bizakodó, álmatlan éjszaka, talán tényleg igaz, rövidesen a babágyunk lakója megérkezik a családba. Annyira örültünk, mint amennyire féltünk, hogy csak álom az egész.

A találkozás rendkívül szívet melengető volt. Egy törékeny, kedves, hihetetlenül pedáns hölgy, aki nyugtatgatott minket és biztosított szándékáról. Mesélt gyermekeiről, férjéről, családi életükről. Kért, hogy a vizsgálatokon vegyek rész én is, sőt, azt is megbeszéltük, hogy a születésen is jelen lehetek. A feszültebb pillanatokban Gabika közvetített, pátyolgatott minket, mint kotlós a csibéit terelgette a feleket olyan irányba, hogy legkevésbé sérüljön a lelkünk. Szükség is volt rá, mert a várható boldogság szele megsuhintott minket és nehéz volt a valóság talaján maradni.

Már délután felé szalad a találkozás napján az idő, Életet Adónkat sikerült elhelyezni a kórházban, az orvos azt mondta, nyugodtan menjünk haza, nem lesz ma baba.

Fáradtan, de mégis tele energiával, lelkesen indultunk el a kórházból, tervezgettük hazafelé a jövőnket. Már ott tartottunk, hogy milyen szakma felé orientáljuk a gyermekünket, aztán, jaj mi lesz, ha nem? Éppen a lakásunk ajtaján léptünk be, amikor csörgött a telefonunk. Azonnal induljunk, megindult a szülés. Fogmosás (nem tudom, miért volt ez a legfontosabb) és indultunk vissza. Útközben ömlött az eső, alig szóltunk egymáshoz a férjemmel. Féltettük azt a két embert, aki számunkra a világot jelentette azokban a percekben, akiket megszerettünk egy pillanat alatt. Csak minden rendben menjen-zakatolt az agyunkban - és fohászkodtunk minduntalan. Hittük, hogy nem lehet véletlen ez a történés.

Este 8 órakor, a kórházba érve azonnal a szülőszobára mentem. A férjem a folyosón várakozott aggódva és türelmetlenül. A fájdalomtól vonagló nőnek a kezemet nyújtottam segítségképpen, nem igazán tudtam, mit kellene, mit szabad tennem. Féltem az Életet Adó elutasításától, hisz alig pár órája ismerjük egymást, talán túlzásnak érzi közeledésemet. Féltem, hogy valamit nem jól teszek, és rajtam múlhat bármi, ami visszavonhatatlan. És bevallom, féltem a szüléstől, mert még sosem volt benne részem. Ráadásul a tétet óriásinak éreztem. Azokban a pillanatokban dőlt el: szülőkké, családdá válunk e. Tudtam, ha meglátom a babát, aki előbújik a pocakból, nem lesz már visszaút, visszavonhatatlanul szeretni fogom és nem voltam biztos abban, hogy később képes leszek beengedni a szívembe egy másik gyermeket, ha Őt "elveszítem".

Az élet most is megoldotta a dilemmát. Az események szinte futószalagon történtek, nem volt időm megijedni sem. Jött az orvos, aki ultrahangot csinált, egy képecskét én is kaptam hosszas könyörgésre, amit könnyezve öleltem magamhoz. Az első kincs, ami a gyermekünket jelentette, egy kép, amin látszott egy fejecske és két szemecske. Orvos és pocakos zavartan nézte túláradó örömömet.

A percek haladtával elkísértem az Életet Adót újabb vizsgálatra, hallgattuk a baba szívecskéjének dobbanásait, szorítottuk egymás kezét a fájások érkeztekor. Közben beszélgettünk. Az agyam raktározott, hisz mindent el akarok majd mondani a kisfiamnak arról a családról, ahol az Ő gyökerei találhatók.

Aztán eljött a pillanat, amikor a szülő nő, már kiabált, hogy jöjjön valaki, mert tolófájásai vannak. Átöleltem a vállát, belém kapaszkodott, úgy érzetem, nem csak részese, hanem része vagyok a csodának. Szülésznő, orvos szaladt, burkot repesztettek, magzatvíz, aztán a babafejecske pár pillanat után megjelent. Még pár perc és megszületett a mi kisfiúnk.

Egy csodálatos kis hajas baba, aki hangos kiabálással jelezte érkeztét. Az a sírás a mai napig a fülembe cseng, sosem fogom elfelejteni. A könnyeimtől nem láttam, mentem volna hozzá, de közben nem akartam elengedni a fáradt nő kezét. Egymásra néztünk és kértem, engedjen, hogy megnézhessem a picit. Megértette és zavartan mosolygott, hogy neki nem jutott eszébe korábban.

Jött a nővér és a kezembe adta a már pólyában nyugvó csecsemőt. Csak sírtam és megköszöntem neki, hogy én lehetek az anyukája. Azokban a pillanatokban próbáltam elmondani, hogy milyen boldog vagyok és milyen csodás életünk lesz nekünk hármasban. És azt is, mennyire várják Őt a nagyszülők. Reméltem, hogy elfogad minket. Úgy éreztem, egybe fonódunk és a pici emberke érti, amit mondok, békés szuszogással nyugtázta azt.

És akkor oda kellett adnom, hogy elvihessék a csecsemőszobába. Mintha a szívem egy darabkáját vitték volna el. Féltettem, nagyon féltettem, szerettem volna vele lenni, átölelni, védelmezni és megnyugtatni, hogy nincs egyedül a világban, hisz itt van apa és anya. Még megígértettem a nővérkével, hogy mielőtt haza indulunk, bemehetünk hozzá elköszönni Apával.

Közben a szülés utáni feladatokat látta el az egészségügyi személyzet. Életet Adónk vonásai megnyugodtak, kimerültsége ellenére beszélgetett, biztatott, tanácsokkal látott el. Úgy éreztem magam, mint egy kislány, akit az édesanyja okít. Homályossá vált, ki kinek fogja a kezét. Felnéztem arra az erős nőre, aki anyává tett, aki kimondta a búcsúzáskor, hogy mennyire boldog a mi boldogságunktól. Tudja, érzi, hogy akinek életet adott szeretetben nő majd fel. Az információk gyűltek bennem, egyre több dolgot tudtam meg, amit később elmesélhetek majd a kisfiamnak.

A szülőszobáról kiérve a csecsemőszobába vettük az irányt. Apa és fia első találkozása. Apa férfiasan meghatódva nézte a pici kezeket és ölelte magához a csomagocskát.

A kimerítő, izgalommal, félelemmel és boldogsággal teli nap után szülővé váltunk. Örök szerelem a mi gyermekünk iránt, akinek élete számunkra a legfontosabb. Éjfél felé értünk haza, de már korán reggel ismét a kórházban voltunk. Kaptunk egy külön kis helységet, ahol hármasban lehettünk zavartalanul. Istenem, micsoda csodálatos érzés volt ölbe venni és átölelni kisfiúnkat. Majd etetni, tisztába tenni, megsimogatni a pici ujjacskákat és elmondani ezerszer is, hogy mennyire szeretjük és köszönjük, hogy ránk talált.

Minden nap megkerestük az Életet Adót, amíg a kórházban tartózkodott, hogy megtudjuk, hogy érzi magát, van e szüksége valami apróságra, illetve főleg nekem (már-már kórosan) szükségem volt arra, hogy újra és újra tudjam, halljam, kitart szándéka mellett.

Közben a csecsemőosztályon úgy vélték egy alkalommal, hogy a mi Kincsünk elszürkült egy pillanatra, légzésproblémái adódtak. Rohanás egy másik osztályra, vizsgálatok sora, antibiotikumos kezelés, szinte sosem mondtak biztatót, mindenféle károsodásokról beszéltek, szinte lebeszéltek. A férjemmel döntöttünk és közöltük is az orvossal: bármilyen károsodás, Ő a mi fiúnk és akarjuk nagyon. Hazavisszük és kész.

A gyámhivatali ügyintézés simán zajlott, megismertük a vérszerinti apát, aki szintén kedvesen nyugtatgatott minket, volt lehetőség Vele is pár szót váltani. Megnyerő modorú, egyszerű férfi, aki sok boldogságot kívánt nekünk.

Amikor az Életet Adók hivatalosan is lemondtak a fiúnkról, rohantunk vásárolni, begyűjteni mindent, amin túladtunk, aztán a kórházba, hogy Neki is elmondhassuk: visszavonhatatlanul családdá váltunk. Több, mit egy hét után mehettünk haza ahol folytatódott, ami a kórházban elkezdődött azon az esős estén és bízunk benne, hogy örökké tart. Már tudjuk, mit jelent az, hogy ünnep minden nap. Sokat gondolunk a Gólyahír Egyesületre, Gabikára és hálásak vagyunk a sorsnak azért, hogy Ők vannak.

Már nem álom, hanem valóság

Különleges módon váltunk szülőkké. Természetes úton nem voltunk sikeresek, pedig nagyon akartuk, hisz mindketten vágytunk rá. A mindennapjainkat teljesen áthatotta ez a gyönyörűségesnek ígérkező feladat, de néhány éve szinte már megoldatlan "problémának" tűnt. Sok-sok kudarc és a vele járó keserűség jellemezte ezt az időszakot. 2004 telén azonban történt valami! Egy rövid álom formájában megérkezett a megoldás az életünkbe. Szerencsére igen korán, nem voltunk teljesen elkeseredve, megtörve. Az álom, azóta is bennem él. Íme a története. Éjszaka volt. Felébredtem, mert éreztem, hogy nyitva a bejárati ajtónk. Felkeltem és azt láttam, hogy egy számomra ismeretlen kisfiú sétál be hozzánk. Észrevettem, hogy otthon érzi magát, de tudtam nem a saját gyermekem, hiszen soha életemben nem láttam. Aztán ösztönösen odaléptem hozzá, levettem a kis cipőjét, a kabátját és egyszeriben azt éreztem, hogy mégiscsak a sajátom. Amikor felébredtem egy szó motoszkált a fejembe: örökbe fogadás. Tudtam, hogy az álom erre hívja fel a figyelmemet, hisz a lelkünk mélyén fel vagyunk készülve rá. Nyitva áll az ajtónk és a szívünk egy másik családból származó gyermek sajátunkként való felneveléséhez. Egyik napról a másikra gyökeresen megváltozott a gyerekvállalásról alkotott felfogásunk! Újra lelkesek lettünk! Megnyugodtunk, mert tudtuk ez az út elvezet minket a gyermekünkhöz, hisz ez a mi utunk.

Néhány hónap elteltével elindítottuk az alkalmassági vizsgálatokat. Ekkor már május volt. Nem voltunk egyedül. Ági kolléganőmmel és férjével együtt jártuk végig minden egyes lépcsőfokot. A Gólyahír Egyesülethez is szinte egyszerre jelentkeztünk. Nagyon sokat beszélgettünk, bátorítottuk egymást, soha nem fogom elfelejteni ezeket a napokat! Én voltam az optimistább. A fejembe vettem, hogy készülődök, ne egyszerre kelljen annyi mindent beszerezni. Ha itt az ideje már csak egy dolgom legyen, babázni! A lelkemnek is nagy segítség volt, hogy mindig megmelengethettem a szívemet egy-két babaholmival. Így mindig megnyugodtam egy ideig. A Gólyahíres Tündivel is sokszor összefutottam az utcán, nagyon sokat segítettek a vele folytatott beszélgetések is. A találkozókat is mindig lelkesen vártam, óriási energiát adtak a kitartó várakozáshoz. Csak az örökbe fogadás körül forogtak a gondolataim, még akkor is, amikor elvileg nem gondoltam rá! Ez így ment több, mint két évig!

A babával kapcsolatban nem volt semmilyen konkrét elképzelésünk. Annyit kötöttünk csak ki, hogy magyar származású és egészséges legyen. Viszont volt egy kedvenc babám! Egy újságban megakadt a szemem egy olyan képen, ahol a babát az anyukája a kezében tartotta. Egyből kivágtam, mert annyira megtetszett a kis lurkó. Az anyukáját is körbevágtam, kicsit bután nézett volna ki a kép, ha a baba csak úgy a levegőben lóg. Amikor megmutattam a képet az Áginak, szó nélkül kivette a kezemből és az asztalán heverő fényképemről "levágta" a fejem, majd ráragasztotta az anyuka fejére. Így a képen én lettem a kisfiú anyukája. Először a szekrényen, majd a fiókban kötött ki a kép. Aztán már nem is gondoltam rá. Most újra a kezembe akadt és sokan azt hitték, hogy anya és fia, én és a Benedek vagyunk a képen. A féltve őrzött kincsek közzé tettem. Ez is egy szép emlék lesz később. Majd elmesélem a kisfiamnak, hogy ilyennek képzeltelek el, amikor még nem voltál.

2006 tavaszán végre eljött az a pillanat, amire minden gólyahíres házaspár annyira vár. Bekerültünk az első 50 várakózó közé! Izgatottan készültünk a nagy találkozásra. Szinte már minden nap erről beszélgettünk otthon. Először Ágiék családja gyarapodott. Májusban megszületett a babájuk! Erős, egészséges, szép kisfiú. Nagyon örültünk a boldogságuknak, de feszültek voltunk, mert előttük álltunk a sorba. Gabika találkozón elmondott szavai csengtek a fülünkbe. Ha bekerültek az első 50 várakozó közzé, felejtsék el a sorszámokat, bármikor sorra kerülhetnek! Mindenkinek megszületik a babája! Sikerült megnyugodnunk. Állandóan figyeltük a telefonunkat, már az egész család besegített ebbe. Ők is türelmetlenekké váltak, mert bennük is tudatosult, hogy tényleg bármikor megérkezhet a gólya. Akkor még nem tudtuk, hogy már nem kell sokat várnunk.

Július 7-én délután három órakor a fogorvosi rendelőben épp fogtömésre várakoztam. Az érzéstelenítő szerencsére gyorsan hatott. Villámgyorsan túl akartam esni az egészen! Mi lesz, ha akkor csörren meg a telefonom, amikor pont matatnak a számba? Kérjem meg az asszisztens, hogy vegye fel? Mérges voltam magamra, várhatott volna még ez a tömés, hisz nem sürgős! Figyelmeztettem a férjem, hogy maximálisan figyelje a telefonját, mert egy darabig nem tudom felvenni. Alig hogy letettem megszólalt a telefonom. Rejtett számot jelzett ki! Nagyon izgatott lettem! Gabika megérezte, hogy hívnia kell, de azonnal! Kedves, nyugodt hangja volt. Éreztem ő is örül, hogy jó hírt közölhet velem. Ezekkel a szavakkal kezdte:

• Móruczné vagyok a Gólyahír Egyesülettől, hol van éppen?

Röviden elmondtam, miközben hevesen kalapált a szívem. Aztán Gabika beszámolt arról, hogy a napokban fog megszületni egy kisfiú, ma vagy holnap megismerkedhetünk az anyukával.

• Még ma indulunk! - vágtam rá gondolkodás nélkül

Annyi időm maradt még a fogtömés előtt, hogy a vidéken lévő férjem felhívjam, aki először megijedt, mert nem a megszokott hangon szóltam a telefonba. Ő is azon a véleményen volt, hogy még ma tudjunk meg többet, ez nem várhat holnapig! Hallottam a hangján, hogy nagyon-nagyon boldog! Mindig is biztatott, hidd el nyáron már lesz babánk! Ilyen fogtömésem soha nem volt és nem is lesz az életemben. Boldog voltam, egy percig nem tudtam az utálatos fúró hangjára figyelni, csak a leendő kisfiam és az életet adó anyukája járt a fejemben. Fojtogatott a sírás, de nem akartam ott, a fogorvosi rendelőben elmondani a nagy örömöm, hisz tudtam, még messze az út vége. Pedig legszívesebben mindenkinek szétkürtöltem volna, hogy nemsokára anya leszek!

Hamarosan összekaptuk magunkat és elindultunk. Nagyon gyorsan haladtunk, mintha hirtelen szárnyakat kaptunk volna! Úgy tűnt, hogy az összes napraforgó ránk mosolyog az út szélén! Miután felvettük Százhalombattán a Gabikát, óriási dugóba keveredtünk. Szinte csak lépésben haladtunk két órán át. Látszatra mindenki nyugodtan viselte a nyomasztó hőséget és a lassúságot. Én őszintén szólva nagyon mérges voltam a sok kamionra! De türelem rózsát terem, este 9 órakor megérkeztünk a kórházba. Az anyukával a folyosón találkoztunk. Egy nagyon-nagyon szép arcú, fiatal, csinos kismama mosolygott vissza ránk. Öröm volt ránézni, olyan szívesen idézem fel az arcát, a mosolyát és a takaros pocakját, ahol az én kis drága Benedekem lakott! Kicsit visszafogott, szűkszavú volt. Sokszor lehajtott fejjel kereste a szavakat, a könnyeivel küszködött. Elmesélte a történetét, majd mi beszéltünk magunkról. Sokat beszéltem, a férjem is alig hagytam szóhoz jutni. Vittünk neki képeket a leendő babaszobáról. Érezhető szimpátia alakult ki közöttünk. Hajnal kettőkor kerültünk ágyba. Egy percet nem aludtam azon az éjszakán.

A következő látogatásunk alkalmával kezdett jobban megnyílni az anyukánk, mutatott képet a kislányáról és a párjáról. Mesélt róluk. Éreztem, bízik bennünk, ránk meri bízni a születendő kisfiút. Ekkor mertem először beleélni magam abba, hogy hamarosan család leszünk. Éreztem az elszántságát. Nagyon-nagyon erősen éreztem.

A szülés nem indult be a várt időpontban. A főorvos műtétet javasolt, amit július 12-én reggel nyolc órára tűztek ki.

Csigalassúsággal teltek az órák, de csak elérkezett a nagy találkozás ideje! Napok óta kialvatlan voltam, de mégis sok energiám volt. Hajnalban keltünk nagyon-nagyon korán. Már félálomban éreztem, hogy az alhasam iszonyúan görcsöl. Mire feléledtem tudatosult bennem, hogy menstruációról van szó. Pont ma, amikor a kisfiam megszületik, hiszen még nem is számítottam rá! Ennyivel előre soha nem jelentkezett még! Az izgalom, a telihold, vagy az együttérzés váltotta ki belőlem? Nem tudom. Úgy érzem viszont, hogy valahol a lelkem mélyén én is "megszültem" a fiamat, és milyen precíz a természet! Még fizikálisan is gondoskodott erről! Újabb megerősítést kaptunk. Igen, ez a ti utatok. Fél nyolc óta izgatottan várakoztunk a folyosón. Tudtuk, hogy az anyukánk már bent van a szülészeten, de babát még nem hoztak ki. Vagyis sorba jöttek ki a csöppségek, de a mi Benedekünk nem volt közöttük. Legalább öt kórházi dolgozó segítségét kértem, míg talán a hatodik, aki olyan ráérősnek tűnt közölte, hogy minden műtét csúszik, mert sok a szülés, de szívesen utánanéz, hogy mi van az anyukánkkal. Kis idő múlva visszajött az új fejleményekkel. Kiderült, hogy hamarosan sorra kerül. Azt mondta, ha akarok, bemehetek hozzá. Kértem, először kérdezze meg tőle szeretné-e, hogy a műtét előtt beszélgessünk. Fél perc múlva zöld kórházi ruhában ültem az ágya mellett. Úgy tűnt örül, hogy vele, velük vagyok. Oldalt feküdt, a pocakja így sokkal terebélyesebb volt. Benedek szívhangja szólt a háttérben. Egy lépéssel még közelebb éreztem magamhoz! Nyugodt volt. Észrevette az izgalmamat, majdnem hogy ő bátorított, ne idegeskedjek minden rendben lesz. Aztán szólították, hogy sétáljon át a műtőbe. Az ajtóból visszanézett. Láttam a tekintetén, hogy kicsit fél. A műtő előtt várakozhattam. Életem legizgalmasabb perceit éltem meg. Minden helyiségből halk beszélgetés szűrődött ki. Egy nő épp vajúdott. Féltem, hogy a sok zajtól nem fogom hallani a hangját. Minden másodpercben csak arra tudtam koncentrálni, hogy felsír, hamarosan felsír, és én hallani akarom! Nem bírtam tovább, hangtalanul zokogtam. Kijött rajtam az elmúlt napok, hónapok, évek összes feszültsége. Nem lehet véletlen, hogy itt ülök karnyújtásnyira egy kisfiútól, az anyaságtól! Már nem gondoltam arra a bizonyos szlogenre, hogy "csak az a biztos, ha a kiságyban van"! Már nem csak éreztem, hanem tudtam, hogy ő nekünk születik!

Néhány másodpercre szinte megállt az élet az osztályon. A vajúdó nő is elfáradt. Benedek figyelmeztetett mindenkit, "csönd legyen, figyeljetek, mindjárt itt vagyok!" És a következő pillanatban jó erős sírással jelezte, hogy "megérkeztem". Gondolkodni sem volt időm, mert máris behívtak, és a karomba foghattam azt a kis lényt, akiről olyan sokat álmodoztam! Gyönyörű pillanat volt, de még szinte fel sem fogtam az élményt, mire már kopogtatott a másik! Benedek elkezdte édes kis szemeit nyitogatni, majd hirtelen élettel teltek a kis rések és a tekintetünk azonnal egybeolvadt. Akartam valami nagyon szépet mondani neki, de nem sikerült. Minden készen várta otthon, de arra nem gondoltam, hogyan fogom üdvözölni. Annyit tudtam csak kinyögni, hogy "Szia! De aranyos vagy!" Viszont, amit éreztem minden kiejtett szót túlszárnyalt! Mire feleszméltem már kikapták a kezemből a kis bebugyolált csomagot és futottak vele az újszülött osztályra. A férjem, aki a folyosón várakozott szinte semmit nem látott belőle. Lehetetlen volt beérni őket, már csak a becsapódott ajtót éreztük az orrunk hegyénél. Néhány perc múlva azonban újra, jó alaposan szemügyre vehettük a kis élénk tekintetű babát, még meg is jegyeztük egymásnak, hogy figyel! Igen, ő is szemügyre vett bennünket, majd elégedetten becsukta a szemeit, jelezve, ők a szüleim, én is rájuk gondoltam! 11 óra körül már beszéltem az életet adónkkal. A körülményekhez képest jól volt, ennek nagyon örültem. Semmit nem mondhattam neki Benedekről, hisz előre megbeszéltük, hogy nem nézi meg, a keresztnevét is mi adjuk neki. Annyit kérdezett csak, hogy minden rendben van-e. Igen, minden rendben van, mondtam neki. Nehéz volt megállni, hogy ne folytassam. Igen, minden rendben van, gyönyörű, egészséges kisfiúnak adtál életet, nagyon-nagyon akarjuk őt! A hazaindulásunk előtt a védőnőt kértük meg, hogy készítsen néhány fotót a babáról, mert a nagy rohanásban erről teljesen megfeledkeztünk. Az a négy kép adott erőt a másnapi viszontlátásig.

A kórházban nagy volt a szigorúság. Minden nap csak kétszer etethettem Benedeket. Ennek ellenére a kórházi dolgozók nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. A tíz órai és az egy órai etetést választottam. Szinte egybefolyt a kettő, mert etetés után még együtt maradhattunk. Nagy volt a hőség, sokszor összeizzadtunk, ilyenkor kicsit eltoltam magamtól, de nem tettem le. Minden percet ki akartam használni, amit együtt tölthettünk. Simogattam, suttogtam hozzá vagy csak egyszerűen gyönyörködtem benne. Minden porcikáját olyan tökéletesnek találtam! Nem kellett összeszoknunk, olyan volt, mintha már ezer éve ismernénk egymást. A szülőanyukánkat is minden nap látogattam, sokszor korábban érkeztem és hozzá mentem először. Többször feltettem neki ezt a kérdést: Biztos nem akarod megnézni a babát? Mindig egyértelműen rázta a fejét. Nagyon erős volt. Büszke lehet magára, hogy távol a szeretteitől ennyire kitartott a már hónapokkal ezelőtt meghozott döntése mellett. Semmit nem akart tudni a kisfiúról, azt mondta, nem akar kötődni hozzá, akkor nehezebb lenne elválniuk. "Ő a te fiad!" - mondta. Így másról beszélgettünk. Magunkról, a családjáról és főleg a négy éves kislányáról. Nagyon hiányzott neki, sokszor elsírta magát, amikor róla mesélt. Egy ilyen megható pillanatban kérdezte meg teljesen váratlanul, hogy van haja? Igen, egy nagyon-nagyon szerető szívű anya ő, aki a rossz időben jött második gyermekéről a lehető legjobban gondoskodott! Nem nézte meg, nem adott neki nevet, még csak a hangját sem hallotta azért, hogy könnyebben tudjon felejteni. Viszont boldoggá tett egy családot! Sírva mondtam igen, van haja! Biztos vagyok benne, ha nem is nézte meg, valahogyan mégis elképzelte őt és a mai napig szeretettel gondol ránk.

A következő héten hétfő délután került sor a gyámhivatali ügyintézésre. Nagyon gyorsan, alig egy óra alatt elkészült a jegyzőkönyv. Ezután már rohanhattam volna Benedekhez a kórházba, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam és inkább a férjemmel tartottam, aki hazavitte a szülőanyukánkat. Arra gondoltam az egy órás úton is még sok mindent megtudhatok róla, hisz soha többé nem találkozunk, Benedek viszont egész életemben mellettem lesz. Ráadásul szerencsénk volt, mert a főorvos asszony volt az ügyeletes aznap, így bármikor mehetünk a kisfiúnkért. Tudtam, hogy nekem is mennem kell! A sors gondoskodott arról, hogy személyesen is találkozhassunk a szülőanyukánk édesanyjával és a kislányával. Alig akartam elhinni, hogy egyszer csak ott állt az út szélén az a kislány, akiről annyi mindent hallottam, aki Benedek testvére! Nem bírtam ki, hogy ne simogassam meg a kis fejét. Soha nem fogom elfelejteni a gyönyörű szép arcát és vékonyka kis hangját. Mindig melegség tölti el a szívem, ha rágondolok. Sokszor felidézem, milyen meghatóan szorongatták egymás kezét. A visszaúton szinte csak róla, róluk beszélgettünk. Boldogok voltunk, hogy annyi mindent tudunk majd a kisfiúnknak mesélni. Biztos sok lesz a megválaszolatlan kérdés, de lesznek olyanok, amelyekre választ tudunk adni! Alig 10 napja ismerkedtünk meg, de éreztem, nagyon fog hiányozni. Megszerettem őt. Sőt, nagyon-nagyon féltettem.

Amikor a kórház elé értünk már csak Benedekre koncentráltam. Úgy tűnt, mintha soha nem érnénk fel a nyolcadikra! Izgatottan felöltöztettem hófehér ruhájába. Megkaptuk a zárójelentést, elbúcsúztunk a nővérektől, majd felkaptuk a mózeskosarat és elindultunk a kis szuszogó szeretetcsomagunkkal egy olyan úton, amiről évekig csak álmodozni mertünk. Az a bizonyos júliusi telefon teljesen megváltoztatta az életünket! Fiunk született, anyává és apává váltunk, igazi család lettünk. Kimondhatatlan hálát, tiszteletet és a szeretetet érzek az életet adónk iránt, aki vállalta ezt a nem mindennapi feladatot, aki életet adott a gyermekünknek.

Ez a mi álom ihlette igaz történetünk. Benedek története. Ő egy gyönyörű csoda az életünkben. Minden nap ajándék a létezése. Gabika nélkül soha nem találtunk volna egymásra. Köszönjük az önzetlen segítségét.

"A kislányom édesen alszik a kiságyban - álmában mosolyog is néha. Csend van, épp csak apró szusszanásokat hallani. Azokat a törékeny, édes kis szusszanásokat, melyek nélkül már el se tudnám képzelni az otthonunkat!
Ebben a békés, boldog csendben jó alkalom adódik arra, hogy felidézhessem az érzéseket, gondolatokat, melyeket útravalóul szánhatok az örökbefogadást fontolgató pároknak:

Elfogadni, hogy örökbefogadás útján váljunk Anyává és Apává, bizony nem könnyű feladat. Mennyi kétség gyötri az embert: "minden sikerülni fog?"; "jó döntést hozok majd, ha eljön az ideje?" Sok minden kavarog a fejünkben - még akkor is, ha gyermek utáni vágyunk félreérthetetlenül irányít erre az útra...

Tudnotok kell, ha efféle kérdések foglalkoztatnak: kételyeitekkel nem vagytok egyedül!
Akiben valaha komolyan felvetődött az örökbefogadás gondolata, annak lelkében ott motoszkál a bizonytalanság is.
Sosem-próbált utat kell majd bejárnotok, a kérdéseitekre adandó válaszokban pedig egyelőre csak hinnetek lehetséges.
És én szívből tanácsolom Nektek: HIGGYETEK!
A Gólyahír Egyesület végig támaszotok lesz az úton! Sosem maradtok egyedül, minden lépéseteket óvó pillantásuk követi majd!
Ők már tudják - segítségükkel Ti is rájöttök majd: vívódó lelketek végső megnyugvását nem a meddő morfondírozás, hanem gyermeketek érkezése hozza el!

Annak idején bennünk is ezer aggodalom élt! Aztán jött az örökbefogadást előkészítő tanfolyam, jött a Gólyahír Egyesület találkozója, és egyre könnyebben fogadtuk el: sok-sok pozitív példa jár-kel körülöttünk!
Statisztikailag tehát nagy az esély egy hasonló szerencsés találkozásra...
Végül úgy döntöttünk, talán könnyebb lesz túlélni a gyermekvárás időszakát, ha nem aggódunk előre! Hisz nem félhetünk egy helyzettől, ami még nincs is! Nem tarthatunk előre gyermekünk Életet Adójától, hisz még nem is ismerjük!
És mindenek felett: nem töprenghetünk eljövendő gyermekünk génjein, majdani ragaszkodásán, vérmérsékletén, ha soha még csak meg sem öleltük! Esélyt kell adnunk Neki!
És esélyt kell adnunk magunknak, hogy megbirkózhassunk a kihívásokkal, hisz Őérte megéri!
Elhatároztuk: majd, ha eljön az ideje, akkor fogunk mérlegelni! Ha valami nem tetszik, nemet kell mondanunk! Elkövetkezendő életünk múlik ezen!
Az örökbefogadás során igenis megadatik a lehetőség: LEHET NEMET MONDANI!!!
És kell is, ha valamilyen körülmény elfogadhatatlan!

Aztán egyszer csak eljött a mi Nagy Napunk! Világra jött a Kislányunk, akire már oly rég óta várunk!
Megláttuk Őt, megismertük a körülményeit, az Életet Adóját, a miérteket - és őszintén fellélegeztünk!
Semmi nem volt a helyzetükben, amit ne tudtunk volna elfogadni!
A baba ugyan élet és halál között lebegett, de az inkubátor mellett állva valahogy egyértelmű volt, hogy ez most nem kizárási alap. Meggyógyul!
Komolyabb gond lett volna, ha az életet adóban nem bízunk - de bíztunk, értettük és elfogadtunk Őt!

Kedves Örökbefogadni-Szándékozók!

Ha majd ott álltok a saját gyermeketek ágyacskája mellett, egy pillanat alatt megértitek: nem ezer démonnal kell harcolnotok! Egyetlen eset van - a Ti gyermeketek esete! Tisztán érzitek majd: nincs mitől félni! - És ha esetleg más a helyzet? MONDHATTOK NEMET! ITT LEHET! Az örökbefogadás elindítása szép és nemes pillanat! Ne féljetek tőle! A világ csodája, ahogyan várandóssá lesz egy meddő pár! Gondolkozni, dönteni, esélyeket latolgatni elég lesz akkor, ha majd eljött a Nagy Nap! Ha végre saját szemetekkel láthatjátok, kikről is kell döntenetek...

Most megyek, mert felébredt a Kislányom!
Ilyenkor lopva odaosonok a kiságyához, és meglesem! Ő persze hamar észrevesz és mosolyra vált a gagyogása: örül, hogy újra lát, hisz ÉN VAGYOK AZ ANYUKÁJA!
Nekem pedig újra eszembe jut, miért is történt Velünk minden:
Egy Kicsi Angyal érkezett a Földre - minket kertesett és végül Ránk talált! Boldog vagyok, hogy sikerült!

Bátorságot, kitartást és hitet kívánok Nektek is!
Higgyetek a nyílt örökbefogadásban, előre ne féljetek hinni vélt buktatóktól! Talán nem is léteznek, csak örökké aggódó képzeletünk szüleményei!
A valóság a fontos! A valóság, ami egyszer majd Rátok talál! A Gólyahír elhozhatja Nektek, hogy Ti is boldog családdá válhassatok!

Üdvözlettel:
Zitácska Boldog Anyukája