Rólunk - Rólunk szól

Gyermekbántalmazás - Aki sokat simogat, kevesebbet üt

A boldog gyermekkor - emlegetjük. A családban történõ nevelés biztosítja legjobban, legtermészetesebben az érzelmi egyensúlyt. Mégis a boldog gyermekkor bizonyos csoportok számára megengedhetõ luxus, mások számára csupán elérhetetlen vágyálom.

Kagylókürt
A gyermekbántalmazás nem újkeletû dolog, csak a mai informatív világban errõl is több az ismeretünk. A XX. század az, amikor az ókortól ismert viselkedési formákat, mint “gyermekbántalmazást” definiálják. Azóta a felismert esetek száma sajnos egyre jobban nõ. Azért váltunk érzékenyebbé, mert gyökeresen megváltozott a gyermekek iránti szemléletünk. Fontossá vált az iskoláztatás, egyre alaposabb a törvényi szabályozás és megindult a nemzetközi összefogás. A bántalmazás kiszorult az intézmények nevelési eszköztárából.

Nehéz pontos statisztikai adatokat mondani a gyermekbántalmazás gyakoriságáról. Ennek számos oka van. Sokszor titokban tartják az áldozatok és a történtekrõl tudó családtagok is, félve a büntetõjogi következményektõl, a megbélyegzéstõl. A legtöbb felmérés megegyezik abban, hogy a gyermekbántalmazások kb. 90 %-ában a szülõk az elkövetõk, s az áldozatok nagy része 5 évesnél fiatalabb. A gyermekek bántalmazása független társadalmi helyzettõl, iskolázottságtól és a család jó gazdasági helyzete sem kizáró ok. A felgyorsult élettempó miatt a szülõket gyakran saját problémáik kötik le.

Ha bántalmazásról beszélünk, akkor szinte mindig csak a jéghegy csúcsát látjuk (fizikai és szexuális atrocitások), de ami mélyen elrejtve és nagy tömegben jelen van, az az érzelmi bántalmazás és elhanyagolás. A fizikai és szexuális bántalmazás könnyebben bizonyítható, az érzelmi bántalmazás, az elhanyagolás sokkal nehezebben megfogható. Érdemes megemlíteni, hogy amíg a fizikai és szexuális bántalmazás esetében létezik a szülõ és gyermek között kapcsolat, addig az elhanyagolás eseteiben a szülõk nagyon kis mértékben élik meg és fejezik ki gyermekeik iránti figyelmüket. Extrém esetekben úgy tûnik, mintha a szülõ nem lenne tudatában gyermeke létezésének. Az érzelmi visszaélés körébe sorolható a gyerekek igényeinek elutasítása, a gyerekek szociális izolálása, terrorizálása, a gyerek fejlõdésének figyelmen kívül hagyása. De ide tartozik a fejlõdéséhez szükséges feltételektõl való elzárkózás, valamint gyermekek destruktív és antiszociális viselkedésre való bátorítása is. A bántalmazó szülõk egy részének gyerekeire vonatkozó ismeretei nem kielégítõek. Például a gyereket valós koránál idõsebbként kezelik, túl magas elvárásokat támasztanak vele szemben. Klinikai tapasztalatok szerint a rossz bánásmód különbözõ típusai kombinálódhatnak. A különbözõ típusú bántalmazások elválasztása a fejlõdésre gyakorolt eltérõ hatásuk miatt mégis indokolt.

Minél fiatalabb korban hatnak a rizikótényezõk, annál súlyosabb következményekkel számolhatunk. A csecsemõkor, az autonómia nagyobb igénye miatt a 2-4 éves kor és a kamaszkor a bántalmazás szempontjából különösen veszélyeztetett életkori szakaszok. Veszélyeztetõ tényezõ továbbá, ha a bántalmazás ismétlõdõ, folyamatosan megélt esemény. A bántalmazás hatásai akkor még rombolóbbak a gyermek személyiségére, ha a bántalmazó személlyel korábban érzelemteli kapcsolata alakult ki.

A szülõk gyakran nevelési célzattal bántanak, és sok gyermek azt is gondolja, ez természetes. Nincs is megfelelõ eszközük, hogy kilépjenek e körbõl. Nem mûködik még a tanúvédelem; de vajon melyik szülõt csuknák be például azért, mert lehülyézi gyermekét? Pedig pontosan tudjuk, hogy ez egyenértékû egy késszúrással és a vérzés bizony évekig tart. Kérdés, kitõl és milyen segítséget kapjon ez a szülõ? Sajnos az elkövetõ szülõk száma nem csökken, ezért a megelõzést egyre jobban hangsúlyoznunk kell. Minden ember nevelési módszereiben “szükségszerûen” jelen vannak azok a mozzanatok, hatások, melyek õt érték gyermekkorában. Van, aki ezt tagadja, sokan elismerik, mások pedig tudatosan követik. Több bántalmazó család van, ahol a bántalmazás generációról generációra “öröklõdik”. Gyakran halljuk bántalmazott gyermekek szüleitõl: Engem is vertek, mégis rendes ember lett belõlem”. Mi lehet e vélekedés hátterében?

Ahol a gyermekek tömegei elveszítik a gyermekkor esélyét, s ahelyett a bántalmazás, az elhanyagolás, szexuális molesztálás, szélsõséges kihasználtság, érzelmi-fizikai terror helyzetében és légkörében nõnek föl, nos, ezek a társadalmak annak a kockázatát viselik, hogy az így felnövõ gyermekekben az erõszak társadalma születik újjá.

A szülõi mesterséget évezredeken keresztül tapasztalati úton adták át elõdeink. Napjainkban ez a folyamat nem zavartalan. A szülõk nevelési ismeretei hiányosak és megszerzését nem tartják fontosnak. A családban a nevelés elsõsorban verbális úton történik. A szülõk a saját példaadó szerepükrõl és annak jelentõségérõl keveset tudnak, nevelési kultúrájuk inkább hagyományokra támaszkodó.

Eddigi tapasztalataim szerint a legtöbb, szülõ által megjelölt nevelési probléma helytelen nevelésük következménye lehet. Elgondolkodtató, hogy a családok nagy számánál központi kérdés az, hogy a gyermek annyit és annyiszor egyen, ahányszor a felnõtt jónak látja.

A gyermek részérõl érdemes válogatni, nem enni, hiszen ilyenkor kapja a szülõtõl a legtöbb idõt és figyelmet. Az akarat fontosságával minden felnõtt tisztában van. Ezért is sajnálatos, hogy az akarat fejlõdését, s annak megnyilvánulásait nem ismerik fel gyermekeiknél.

Nagyon sok szülõ veri gyermekét különbözõ módon anélkül, hogy azt verésnek ismernék el (”csak a fenekére csapok”). Lényeges tudni e módszerek alkalmazásánál, hogy sohasem szabad a személyre irányulniuk, hanem mindig a cselekedetre, viselkedésre. Legtöbbször a szülõk saját nevelési hibáik miatt büntetnek, és ezt nem ismerik el. A szülõk a büntetéssel is törekednek arra, hogy a gyermekek ne zavarják “pillanatnyi kényelmüket”, engedelmeskedjenek. A gyermekkel éreztetik az alá- és fölérendeltséget, valamint a véleménynyilvánítás különbözõ módjait is büntetik.

A szülõk többsége azért kénytelen büntetni, mert nem ismer más, jobb módszert gyermeke irányítására. Kevésbé kellene alkalmazniuk, ha helyesen és helyeset követelnének gyermeküktõl. A büntetéseknek az legyen a célja, hogy tudatosítsuk gyermekünkben: az ember felelõs tetteiért. A verésnek nagy veszélye, hogy arra tanít: ha dühös vagy, üss! Ezért is nehéz e hagyományt megszakítani. Nem helyeselhetõ a testi fenyítés, bármilyen “szeretetteljes” formát adjanak is neki. Az erõszak az emberi méltóság megsértése, megalázása. Ma sok szülõ nem tudatosan, nevelõ célzattal ver, hanem hirtelen felindulásból és egy-két ütésnél meg is állnak – a társadalmi elítélés miatt, hogy ne maradjon a gyermeken ütésnyom. De vannak szülõk, akik meg vannak gyõzõdve arról, hogy verés nélkül nem lehet nevelni. Viszonylag kevés szülõnek van türelme ahhoz, hogy kellõ mértékben bevonja gyermekét a családi munkamegosztásba. Ezzel nehezítik a gyermekek önállósodását, a társadalmi szerepekre való felkészülését, továbbá le is rövidül az együtt töltött idõ. Ezek az együttlétek egymás megismerésének igen fontos lehetõségei, a meghitt hangulatú közös élmények az érzelmi kapcsolatot is erõsítik.

A nevelés hiányosságai nem magyarázhatók idõhiánnyal. A mulasztások oka a nem megfelelõ szülõi példa, az ésszerûtlen elvárások, a tervezés és szervezés hiánya, következetlenség, sietség és a kényelem. Neveléshez segítséget mégis kevesen igényelnek. Úgy érzem, a családok a gyermekük nevelési problémáit saját kudarcként élik meg, a nevelést magánügynek tekintik.

A legnagyobb ártalom a gyermek számára, ha nem szereti õt az anyja. Ennek hátterében többnyire a párkapcsolat problémája áll. A régmúltban is ez volt a gyermek kitevésének oka és ma is az.

Évente mintegy 25 újszülött-gyilkosság van és a nyomozó szakemberek véleménye szerint ezt egy látencia szorzószámmal is növelni kell, tehát a valós elkövetés ennek többszöröse.

Társadalmi igény az újszülött-gyilkosságok megelõzése. Ez a szándék hívta életre három évvel ezelõtt a Gólyahír Egyesületet. Alapítói szakemberek, védõnõk és a már sikeres örökbefogadó szülõk.

Az elkövetés okai közt leggyakoribb - mint az abortuszoknál is, hogy az anyák elhagyottak vagy bántalmazottak - az apák nem állnak mellettük.

Ha a gyermek apjához érzelmi kapcsolat köti az anyát, körülményei ellenére nagyobb az esély arra, hogy felneveli gyermekét és akár az utolsó pillanatban is megváltoztatja véleményét. Könnyebb a gyermek elhagyása, ha egyszeri, alkalmi kapcsolatból fogant. Akit a körülmények visznek rá az örökbeadásra, annak nehezebb az elválás.

Mi tiszteljük ezeket az anyákat, mert átgondoltan döntenek. Az egyik alkalommal a körülmények miatt titkos lemondás lett volna célszerû, de az anya nem tudta megtenni, mert úgy nem érezte biztosnak, jó helyre kerül-e a gyermek. Felelõsségteljesen adják ezek az anyák gyermekeiket. Sokan a kórházi bentlét alatt még szoptatják is kicsinyüket, mondván: “útravalót is adjak és el tudjunk búcsúzni”.

Az örökbefogadó szülõk is hosszú utat tettek meg és az sem ritka, ha sérült gyereket fogadnak el, mert õk csak szeretni akarnak. Nem ítélik el az életet adó anyát, hálásak. Az örökbefogadók akkor jók, ha elfogadják az anyát, így a gyerekkel szemben is nyitottabbak. Többször tapasztaltuk, hogy megkeresik a közös pozitív pontokat, hasonlóságokat, ez beszélgetési alapot ad. 1998-ban részt vehettem egy nemzetközi tréningen, melyet terhességvesztés és gyermekkori bántalmazás kutatásával és kezelésével foglalkozó nemzetközi intézet tartott. Rendkívül érdekes volt, ahogy bemutatták az összefüggést a terhességvesztés, az abortusz és a gyermekbántalmazás, elhanyagolás között.

Tudjuk, nehéz átadni a gyermeknek azt, amit a szülõ sem kapott meg. De egy tudatosabb élet során minden helyrehozható, fejleszthetõ, javítható. Célunk lehet, hogy elõsegítsük a családon belüli verbális közlést. Mondhassák el a gyerekek, ha megbántották õket és hallgassák meg õket a szülõk. A gyermekek védekeznek, vagy azonosulnak az agresszorral, esetleg tükröt tartanak a szülõk elé. Ha az apa-anya vitatkozik, a gyermek meghúzódik, mozdulatlan és hallgatózik. Így van ez méhen belül is. Ilyenkor a szülõk az ellenség s a gyermek úgy érzi, sehová se tud elbújni és senki se védi meg! Rendkívül érdekes volt számomra az a kutatás, amely bebizonyította, hogy a gyermekek ismerik a ki nem mondott családi titkokat: például gyermekrajzokban pontosan megjelennek a meg nem született testvérek, sõt a szülõk testvérei is.

Azt gondolom, a gyermeknek legfontosabb, hogy elfogadott legyen. “Gólyahíres” munkánk során mindannyian megtapasztaltuk ezt a csodálatos elfogadást, szeretetet, amelyet a nem kívánt, titkolt terhességüket viselõ nõk mutatnak magzatuk iránt, és úgy érzik, jót cselekszenek, amikor örökbe adják õket. Szeretet-burok veszi körül ezeket a szülõ párokat és nem véletlenek a közös szülések (örökbeadó és fogadó) - ezek azok a gyermekek, akiket két anya szült.

A tragikus háromszögek mindig jelen vannak: Elkövetõ, Áldozat, Megfigyelõ. A mi felelõsségünk ez utóbbi, annál is inkább, mivel a fájdalom és a zavarodottság állapota a segítõt nem érinti.


Ács Rozália védõnõ
A Gólyahír Egyesület munkatársa

Az eredeti cikk itt található



Vissza a cikkekhez