Rólunk - Rólunk szól

Gyermekvállalás kamaszkorban

De hogyan tovább?

Hátrányos helyzetû családokban fordul elõ a legtöbbször, de a magasabb iskolai végzettség vagy a kiegyensúlyozott családi háttér sem véd meg mindig attól, hogy a kamasz lány, aki még maga is gyerek, teherbe essen. Ki átoknak, ki áldásnak tartja, sokan pedig fel sem fogják, hogy mi történik velük. Pedig nemcsak õk, de a családjuk is nehéz döntések sora elõtt áll.

Fruzsina az apró, sötét nappali egyetlen kanapéján ül. Vékony, barna, nagy szemû, tizenöt éves kislány. A vonásai azonban nem a gondtalan tinik életörömét tükrözik. Azaz talán akkor, amikor arról kezd mesélni, milyen volt, amikor a tavalyi iskolai kiránduláson kilógtak a táborból egy kocsmába, átfut az arcán egy pajkos mosoly. Aztán a tekintete a hatalmas pocakjára siklik, és elkomorodik. „Hogy hogyan történt? – néz rám zavartan. – Tudod, pont azon a kiránduláson, a kocsmázós estén. Velünk jöttek a fiúk. Ott volt Bálint is, aki egy évvel felettem járt. Túl sokat ittunk, és olyan szép volt az este. Csillagos ég, sehol egy tanár. Elbénáztuk. Elszakadt az óvszer. Nagyon rövid ideig tartott, és nem is volt jó. Nem gondoltam, hogy baj lehet belõle” – Fruzsina zavartan az édesanyjára pillant. Érezni, hogy elõtte nem akarja részletezni. „Csak tizenkét hetesen vettem észre, hogy terhes vagyok – folytatja. – Hiszen még sosem jött meg a vérzésem pontosan, így nem gyanakodtam. Amikor rosszul éreztem magam, és anyuval orvoshoz mentünk, hasi ultrahangra küldtek, azt hitték, vakbélgyulladásom van. Ott derült ki, hogy gyereket várok. Szegény anya, majdnem elájult, nem gondolta, hogy egyáltalán voltam már fiúval.”


TÚL KÉSÕ AZ ABORTUSZHOZ

„Borzasztó hónapok vannak mögöttünk – veszi át a szót a kezeit tördelõ Zsuzsa, az édesanya. – Mivel túl késõn derült már ki, az abortusz szóba sem jöhetett. Elmentünk a fiú szüleihez, akik széttárták a karjukat, és azt mondták, nem szeretnének ebben az egészben részt venni. Fõként, hogy a srác letagadta a lányommal való testi kapcsolatot. Egyedül nevelem Fruzsinát, szerény anyagi körülmények között, így fel sem merülhetett, hogy megtartsuk a kicsit. Már megvannak az örökbe fogadó szülõk is.” Fruzsináról az iskolában nem tudják, hogy babát vár. A hivatalos magyarázat szerint édesanyja betegsége miatt lett magántanuló. Ezért kérte, hogy álnéven szerepelhessen a cikkünkben. Õ is és az édesanyja is próbálják érzelmileg függetleníteni magukat a magzattól. Kérdés, hogy lehet-e egyáltalán. „Hiába nagy a hasam, valahogy nem érzem át, hogy gyerekem fog születni – mondja Fruzsina. – Kényelmetlen, hogy elefánt vagyok, nem tudok rendesen öltözködni, és az utcára sem igen megyek ki, mert szégyellném, ha meglátna így egy ismerõs. Rettegek a szüléstõl, de várom már, hogy vége legyen, hogy visszakapjam a régi életem.” „Nem akarok arra gondolni, hogy az unokám növekszik odabenn – mondja szomorúan Zsuzsa. – Mondtam is az örökbe adást intézõknek, hogy látni sem akarom a kicsit, ha megszületett. A végén még haza akarnám hozni, és az tragédia lenne a jövõre nézve, hiszen Fruzsit is alig tudom eltartani.”

A NAGYSZÜLÕK ÉRZIK A SÚLYÁT

A Gólyahír Egyesület olyan szervezet, ahol úgynevezett krízisterheseket segítenek át a szülés elõtti hónapokon – náluk lelhetnek megnyugvást a várandós tinik is. Õk intézik a nyílt örökbe adásokat, segítenek a fiatal lányoknak, hogy dönthessenek: hazavigyék-e a babát, vagy odaadják egy örökbe fogadó párnak. Emellett azok a várandósok, akik titkolják a környezetük elõl a terhességüket, a krízisotthonban tölthetik az utolsó, nagy pocakos heteket is. „Sokszor úgy tûnik, ezek a lányok fel sem fogják igazán, hogy õk szültek, hiszen maguk is gyerekek még – mondja Mórucz Lajosné, a Gólyahír Egyesület elnöke. – Van, hogy arra megyek be frissen szült lányokhoz a szobába, hogy a varratokkal mit sem törõdve ugrándoznak, és az örökbe fogadó szülõkön viccelõdnek. Persze a felszín alatt valamennyien összetörnek, és még évekig hordozzák magukkal azokat a lelki sebeket, amelyeket a túl korai terhesség, a szülés és az újszülöttõl való elválás okozott. Sokszor az újdonsült nagyszülõk azok, akiket mindez láthatóan megvisel, de legtöbbször nincs választásuk. Valamennyien családot tartanak el, a tizenévesnek pedig az a dolga, hogy iskolába járjon. Átlátják, hogy a gyerekük jövõjét és a sajátjukat is tönkretehetik azzal, ha hazaviszik az újszülöttet, akinek a legtöbb esetben »nincs« apukája. A fiatalemberek nagy többsége ugyanis ilyenkor tagad, vagy egyszerûen csak eltûnik, így az örökbe adás tûnik a legemberibb megoldásnak. Nagyon ritka, amikor egy család úgy dönt, hogy hazaviszik a picit. De volt már rá példa, hogy amikor a kamasz anyuka a szülés után meglátta a kislányát, nem volt képes a kórházban hagyni.”

ELBÓBISKOLNI AZ ISKOLÁBAN


Anett olyan lány – most már anya –, aki képtelen lett volna odaadni a babáját. Csupán másodikos középiskolás volt, amikor a ma már féléves Dominika megfogant. Anettnek akkoriban – bár még csak tizenhat éves volt – egyre komolyabb lett a kapcsolata a nála csaknem tíz esztendõvel idõsebb Sándorral. A kisbabával Sándor szüleihez költözött, és mikor Dominika már csak reggel és este szopott, Anett visszaülhetett az iskolapadba. „Tudod, jó, hogy van egy kislányom, de a társaság, az iskola már nagyon hiányzott. Egy-egy nehezebb éjszaka után, amikor Domi rosszul alszik, majdnem elbóbiskolok a suliban, de mégis nagyon jó velem egykorúak között lenni. Olyankor én is gondtalannak érzem magam. Megesik, hogy nincs kedvem hazarohanni a babához. Órák után néha beülök a lányokkal egy üdítõre, és van, hogy ottfelejtem magam – meséli kislányosan nevetgélve Anett. – De mindig hazaszólok Sanyinak vagy a mamának, hogy csak este megyek. Ebbõl van a legtöbb vita köztünk: nehezen tudom elfogadni, már nem úgy van, mint régen, hogy oda mehetek, ahová éppen akarok.”


A FIÚ SZEMSZÖGÉBÕL


„Nem lehettem túl lelkes, amikor megtudtam, hogy Anett gyereket vár. Nem voltam meggyõzõdve arról, hogy ez egy jó kapcsolat – veszi át a szót Sándor. – Nagyon kislány volt még, mindenen megsértõdött, és sok dolgot nem úgy látott, ahogy az egy felnõtt nõtõl elvárható. De tántoríthatatlan volt, meg akarta tartani a gyereket, így a szüleimhez költöztünk. Nem volt más választásunk, mert nem keresek olyan jól, hogy külön háztartásban eltarthassam Anettet és a kicsit is. Úgy érzem, a párom még mindig nem nõtt fel az anyasághoz, sem egy komoly párkapcsolathoz. Azért bízom benne, hogy az idõ formálja majd õt, és együtt nevelhetjük fel Dominikát.”

TITKOLÓZÁS, AMEDDIG CSAK LEHET

Standovár Sára pszichológus nap mint nap azon igyekszik, hogy átsegítse ezeket az érett nõknek korántsem nevezhetõ anyákat a várandóssággal, a szüléssel és a gyerekneveléssel járó sokkon. „Még egy felnõtt nõnek sem könnyû megemészteni a babával együtt járó változást, így nem csoda, hogy szükség van a lelki segítségnyújtásra – mondja a szakember. – Vannak ugyan kivételek, de a várandós tinik nagy többsége hátrányos helyzetû családokból kerül ki. Az, hogy a baba megfogan, sok esetben tájékozatlanságból, szülõi oda nem figyelésbõl fakad, ám meglepõen sok tini pontosan tudja, hogy az adott aktus alkalmával benne van a pakliban, hogy teherbe fog esni. Vannak lányok, akik remek eszköznek érzik a kisbabát ahhoz, hogy életük elsõ nagy szerelmét megtarthassák. Sokan akár a szülésig képesek titkolózni a családjuk elõtt, mert tartanak a következményektõl. Rosszabb esetben valami szörnyûséget tesznek önmagukkal vagy a kicsivel.”


MEDENCE ÉS CIGARETTA

Jóval ritkábban ugyan, de kiegyensúlyozott családi háttérrel rendelkezõ, magasabban iskolázott szülõk gyerekeivel is elõfordulhat tiniterhesség. Szável Kriszta harmincnégy éves rendezvényszervezõ egy felnõtt gyerekkel büszkélkedhet – úgy érzi, a lehetõ legjobban járt, hogy tiniként szült gyereket. „Együtt jártam életem elsõ nagy szerelmével – meséli Kriszta. – Tõle fogant meg a kisfiam, Peti. Az elsõ három hónapban semmi jele nem volt, amikor azonban kiderült, hogy anya leszek, már a negyedik hónapban jártam. A tágabb családom igencsak elítélt a történtek miatt: nem fért a fejükbe, egyáltalán hogy eshetett ez meg, és miért akarom szinte gyerekként ezt a kicsit. De a párom és az édesanyám az elsõ perctõl mindenben mellettem álltak. Peti apukája, aki akkoriban szintén tizenéves volt, egy perc alatt felnõtt a feladathoz. Anyuval együtt jött velem a vizsgálatokra, és az emberek véleményével nem törõdve vártuk a kicsit. Így visszagondolva elég felelõtlen kismama voltam. Nyolc hónaposan még a medencébe ugráltam, és bevallom, egy-egy cigit is elszívtam. Abból is látszott, hogy éretlen voltam még, ahogyan a szülést viseltem: sikoltoztam, veszekedtem, úgy éreztem, én ezt nem bírom, és bele fogok halni. Annyira horrorisztikus emlék számomra, hogy talán emiatt sem vállaltam azóta második gyereket.”

„NEM BÁNOM, HOGY ÍGY ALAKULT”

A 34 éves Kriszta tinilányként szült, mára egy felnõtt fiúval büszkélkedhet

Krisztina, amikor a kisfia bölcsõdéskorba lépett, ismét tanulni kezdett, befejezte a vendéglátó-iskolát, és különbözõ tanfolyamokat végzett el. Édesanyja volt a legnagyobb segítsége ezekben a hónapokban, különösen azért, mert a férje katonaként helyezkedett el, és éppen külmisszióban teljesített szolgálatot. „Nem voltak könnyû évek, de ma már nem bánom, hogy így alakult. Sajnos a kapcsolatunknak a férjemmel a sors vetett véget: külföldön hunyt el, amikor Peti hétéves volt. Boldog vagyok, hogy õ itt maradt nekem. Ma már ismét harmonikus párkapcsolatban élek, és annak köszönhetõen, hogy nagyon fiatalon szültem, teljesen szabad vagyok. Bár a kedvesem egyre türelmetlenebb – nagyon szeretne egy közös gyereket is. Manapság a nõk az én koromban fognak hozzá a szüléshez, így nem vagyok lekésve semmirõl. Gondolom, egészen más lenne felnõtt fejjel életet adni egy gyereknek. Ahogy Peti kiskori képeit nézegetem, egyre inkább hajlok rá, hogy kipróbáljam.”




Az eredeti cikk itt olvasható



Vissza a cikkekhez