Rólunk - Rólunk szól

A titkolt gyümölcs, egy "megesett" eset.

Esettanulmányomban egy kilenc hónapig érlelõdõ krízishelyzetrõl fogok írni, mely feltehetõen gyakoribb, mint mi azt sejtenénk, de nem nevezhetõ tipikus, mindennapi élethelyzetnek.
Éppen ezért a szociális segítõszakmákban sem jelenik meg oly mértékben, hogy a szakemberek teljes joggal állíthatnák szakmai felkészültségüket. Ennek elsõsorban nem is ismereti okai vannak, inkább etikai. Olyan morális értékeket dönget ez a szituáció, amit segítõ szakmákban dolgozó embereknek is probléma lehet feldolgozni, s higgadtan, megfontoltan, professzionálisan, egyéni „fûtöttségtõl” - mentesen kezelni.

Az esettanulmány elkészítése több célú. Egyrészt bemutatom egy nem mindennapi krízishelyzet lezajlását, Emma, az életet adó történetén keresztül; másrészt felvillantom a segítõ szakma lehetséges dilemmáit a krízishelyzet kezelése során - Klára, az önkéntes - segítõ szakember bemutatásán keresztül.

Az esetben bemutatott krízishelyzet egy professzionális szintû, jól szervezett, emberléptékû egyesület égisze alatt oldódott meg, melyben önkéntes segítõk dolgoznak. Õk többnyire segítõ szakmákban tevékenykedõ emberek, akik anyagi juttatás nélkül vállalják ennek a munkának a nehézségeit és szépségeit. Az egyesület neve: Gólyahír Egyesület.

A Gólyahír Egyesület célja, hogy „… a válsághelyzetben lévõ, helyzetét kilátástalannak látó, kétségbeesett várandós anya is biztonságosan kihordhassa, megszülhesse gyermekét, és saját családjában nevelhesse fel. Ha ezt bármilyen okból nem tudja megtenni, akkor tudjon arról, hogy a nyílt örökbeadással gondoskodhat számára családról.” (Gólyamesék – Könyv a nyílt örökbefogadásról, Best-Books Kft. 2004.)

Alapszabálya a következõ:
- A várandós anya segítése krízishelyzetben, hogy gyermekét biztonságosan kihordhassa, megszülhesse, és saját családjában felnevelhesse.
- A válsághelyzetben lévõ és rászoruló várandós anya elhelyezésérõl és ellátásáról való gondoskodás.
- Amennyiben a gyermek vérszerinti családjában nem kívántként jön a világra, a szülõk kérésére a gyermeknek mielõbb nyíltan örökbefogadó-, vagy nevelõ család keresése.
- Az éjjel-nappal mûködõ telefonos krízisvonalon az Egyesülethez forduló titkolt vagy válsághelyzetben levõ anyáknak és az örökbefogadni szándékozóknak segítõ szakember elérhetõségének biztosítása.
- Felkészíteni a magyar állampolgárságú, nyílt örökbefogadással örökbefogadni szándékozókat az örökbefogadásra. (pl. FIKSZ képzés)
- Országos klubhálózat kiépítése a nyíltan örökbefogadó családoknak, ahol rendszeres tapasztalatcsere és tanácsadás történhet.
- Az Egyesület tagjai számára információcsere biztosítása és szakmai fejlõdésük illetve az Egyesület céljainak elõsegítése érdekében továbbképzés támogatása.
- Együttmûködés hasonló célú területi, országos és nemzetközi szervezetekkel.
- Kapcsolat tartása az illetékes szakmai, államhatalmi és államigazgatási szervekkel.
- Elõsegíteni a társadalom szemléletváltozását, ennek érdekében az Egyesület tevékenységének nyilvánosság elé tárása.
- A tagok kötelezik magukat, hogy a gyermek védelme érdekében végzett konkrét tevékenységükért az adott ügyben közvetlenül érintettektõl semmiféle anyagi és nem anyagi természetû juttatást nem fogadnak el és nem alkudnak ki.
(Gólyamesék – Könyv a nyílt örökbefogadásról, Best-Books Kft. 2004.)


(Törekedvén arra, hogy az érintettek ne legyenek beazonosíthatók, a szereplõk fiktív néven szerepelnek, és helységnevet nem említek.)


Emma, az életet adó

A krízis
Emma 32 éves, két gyermekes édesanya. Jó egzisztenciával, három nyelvvizsgával, több diplomával rendelkezõ nõ. Jelenleg élettársi kapcsolatban él, ebbõl született kisebbik gyermeke. A nagyobbik egy elõzõ házasságból…


... Akkor 40 hetes terhes volt.
A szülés elsõ jele, a derékfájás jelentkezett nála, mikor rádöbbent arra, hogy a benne fejlõdõ, titkolt élettel kezdenie kell valamit. Megoldást kell találnia elrejtett terhességével kapcsolatban, méghozzá olyat, amely az eddig felépített és óvott látszatot nem rombolja össze.

Emma késõn vette észre, hogy megtermékenyült. Menstruációjának „rendetlenkedését” annak tulajdonította, hogy kisebbik gyermekét akkor még szoptatta. A ténnyel való szembesülést úgy odázta el, hogy mindennapi életvitelének ritmusán egyáltalán nem változtatott. Utazott, dolgozott, tanult, gyermekeket nevelt, ellátta a háztartást, semmiben sem tett másképp, mint azelõtt. Ruhaviseletét diszkréten hozzáigazította alakuló testéhez, bár alkatánál fogva nem kellett igazán takargatnia. Testének változásait rá lehetett fogni a hízásra, ami környezetének egyáltalán nem tûnt fel.

Emma áldott állapota nem az élettársi kapcsolatból jött létre. Élettársával akkoriban megromlott a viszonya, elmondása szerint megcsalta õt, így õ sem talált más kiutat, mint hogy másnál vigasztalódjon. A gyermek eszerint egy futó kaland során fogant.

Emma tehát rádöbbent a tényre: gyermeke fog születni. Még aznap Internet elé ült, és keresgélni kezdett. Elsõnek a Bölcsõ Alapítványt kereste fel, de ez a terv rögtön kudarcba fulladt, mert el kellett volna utaznia a krízisotthonukba. Õ ezt nem tehette meg.
Aztán rátalált a Gólyahír Egyesület honlapjára. Felhívta a zöldszámot, ahol megadták neki a hozzá legközelebb esõ önkéntes-segítõ, Klára telefonszámát.

Ezen a szerdai napon fel is vette a kapcsolatot Emma a segítõvel, hisz tudta, hogy problémája gyors megoldást kíván. Nincs sok ideje hátra.
Telefonon elmondta a Gólyahír önkéntes szakemberének, hogy 40. hetet betöltött terhes, orvosnál ez idõ alatt nem járt, és nem tudja ezt a gyermeket vállalni. Ezért segítséget kér.

Az elsõ telefonbeszélgetés alatt nem volt lehetõség arra, hogy a kiváltó eseményeket Klára feltérképezze. Emma egyébként is zárkózott volt, minden idegszálával az elkövetkezendõkre koncentrált és eltökélt volt benne a szándék, hogy „megszabadul” terhétõl. Kérdés „csak” az volt, hogy hogyan?

A telefonbeszélgetés alatt a probléma megoldási alternatívái irreálisak voltak, érezni lehetett a feszültséget Emma hangjában. Ezzel ellentétben maga a terhesség ténye nem váltott ki belõle stresszt. Képes volt kilenc hónapon keresztül oly mértékig elnyomni magában az érzést, hogy állapotára úgy gondolt, mint „egy náthára, mely egyszer úgyis elmúlik”.

A valódi stresszt maga a szülés közeledtének a ténye hozta. Hisz számára a derékfájás egyértelmû jel volt. Tapasztalatból tudta, hogy nemsokára megindulhat nála a szülés.

Emmára jellemzõ volt ebben az állapotban a hárítás és a beszûkülés. A problémákat mindig csak addig a pontig engedte magához közel, ami a legközelebbi eseményeket befolyásolta. Gondolatai a valóságtól elrugaszkodottak voltak, a végsõ célhoz igazodott minden megoldási stratégia: a titok fenntartásához.

Szülését is orvosi segítség nélkül képzelte el. Klára ezzel kapcsolatos érveinek ellenállt, hosszú idõn keresztül. Mindamellett, hogy biztonságos, ésszerû megoldást keresett születendõ gyermeke számára – az örökbefogadást – mégis, ebben a krízishelyzetben nem tudta felmérni esetleges tetteinek a lehetséges következményeit.


A szerzõdés

A telefonbeszélgetések alatt egy - írásban még nem kötött, de mindkettõjük által elfogadott - szerzõdés jött létre: a rászorultság, a kölcsönös bizalom, és elfogadás légkörében. Emma tudta, hogy biztos kezekbe került, hogy a zajló történések közepette megbízható emberre talált. A célok kitûzésében a megoldhatóság, és az aktualitás érvényesült. Fontos volt, hogy olyan elérhetõ feladatokat tûzzenek ki, amelyben Emma érezheti, hogy a sorsát õ alakítja, és fontos volt fenntartani benne a felelõsségérzetet a gyermek irányába. Több verziót beszéltek végig, az elkövetkezendõ lehetséges történésekhez igazítva. Klára mindannyiszor a realitás talaján tartotta az esetleges megoldásokat.

Emma hallani sem akart arról, hogy bemenjen a kórházba. Gyermekét a munkahelyén vagy otthon akarta megszülni, a fürdõkádban. Legfõbb igyekezete arra irányult, hogy a napi ritmust, teendõket fel ne borítsa, nehogy megsejtsen valamit környezete.
Terve az volt, hogy ha megszül, gyermekét takaróba burkolja, és kirohan egy telefonfülkéhez, ahonnan felhívja Klárát. Arra a kérdésre, hogyha felsír a gyerek, mit fog tenni, a válasza az volt: befogja a száját.
Aznap ítéletidõ volt, hóvihar, az utak járhatatlanná váltak. Klárának kevés esélye volt arra, hogy a két település közötti – kb.50 km-es - utat autóval azonnal megtegye, ezért a találkozót másnap reggelre tûzték ki. A délután és éjjel folyamán többször felhívták egymást, s abban egyeztek meg, ha netán beindulna a szülés, Klára az idõjárás ellenére is autóba ül, és azonnal elmegy érte.

Ennek a lehetõségnek a fenntartása fontos volt Emma számára. Lényeges volt továbbá, hogy beszéljenek a születendõ gyermek lehetõségeirõl; és az elkövetkezõ órákra, napokra nézve megtervezzék a lehetséges megoldásokat.

Klára és Emma az éjjelen átívelõ beszélgetések alatt pontról pontra kidolgozták, hogy mi a teendõ, ha beindul a szülés. Több variáció is felmerült: Emma munkahelyén, otthonában hol, hogyan akar majd szülni; a gyermek világrajötte után milyen teendõi lesznek; honnan értesítse Klárát, aki azonnal útnak indul. Felmerült megoldásként az is, hogy Emma mondja el élettársának: gyermeket vár. De errõl õ hallani sem akart.

Klára elmondta Emmának, hogy az orvos nélküli otthon-szülés milyen rizikóval járhat. Kérte, ha megindulna a szülés, hívja fel a mentõket. De Emma mégsem akart kórházba menni. Teljesen elzárkózott attól a lehetõségtõl, hogy biztonságba kerüljön. A fenti meggyõzõdését alátámasztotta az, hogy már két gyermeknek adott életet, nem volt ismeretlen számára a szülés, és bízott önmagában.
Ezt ebben az állapotban nem lehetett józan megítélésnek felfogni, ezért is tartotta vele folyamatosan Klára a kapcsolatot. Mégis: Klárának ezt a döntést tiszteletben kellett tartania egészen addig, amíg Emma fel nem vállalta a személyes találkozást.
Arra az esetre, ha nem indul be a szülés, megbeszélték, hogy Klára hajnalban útnak indul, és a megbeszélt idõpontban és helyen találkoznak.

A második verzió következett be. Emmának nem indult be a szülés éjjel, ezért reggelét úgy rendezte, mint máskor, gyermekeit óvodába vitte, és „elindult dolgozni”.

Utána találkoztak a megbeszélt helyen. Ebbe a pillanatba sûrûsödött bele a feltétel nélküli elfogadás, egymás elismerése, mely alapja lett a kibontakozó bizalomnak. Mivel Emma beleegyezett a vizsgálatba, így vonattal utaztak a kitûzött kórház felé.

Emmát eddig orvos még nem látta, ezért feltétlenül fontos volt a vizsgálat, nem beszélve a közelgõ szülés jeleirõl. Az út alatt bõven volt idejük beszélgetni. Emma elmondta, hogy élettársával él együtt, akitõl kisebbik gyermeke született. Élettársa nem dolgozik, gyesen van a gyermekkel, de a háztartás ellátása, és a családfenntartás is Emma dolga maradt. Viszonyuk nem felhõtlen, tudja, hogy párja megcsalja, számos esetben - úgy érzi - megalázza õt, de mégsem akarja a kapcsolatát vele megszüntetni. Szüleivel jó a viszonya, de támogatásra onnan sem számíthat.
Egyedül csak magában bízhat és ezt az erejét, lehetõségét õ nem akarja elveszíteni. Emma - ha lett is volna számára a környezetében támogató forrás – mindent és mindenkit elutasított. A titok léte lehetetlenné tette a külsõ, természetes erõforrások bevonását a krízis megoldásába.



A szülés

Emma tehát kórházba került. De ez sem volt zökkenõmentes. Az õt vizsgáló nõgyógyász hangot adott azon véleményének, miszerint Emma felelõtlen magatartásával veszélyeztette saját és gyermeke életét. Nem volt képes elfogadni azt a tényt, hogy Emma le akar mondani a gyermekrõl, s ezzel még nagyobb terhet rakott az asszony vállára. Emma védekezõ állásba helyezkedett. A közelgõ szülés nyilvánvaló, orvosilag megállapított jelei mellett is el akart menni a kórházból, ezzel is hárítva magától a nem kívánt tényt: gyermeke fog születni. S a szégyent és dühöt is, melyet az orvos reagálása okozott benne. Akaratának érvényesítése odáig fajult, hogy szinte Klára sem tudta megakadályozni abban, hogy elmenjen.

A kórház udvarán érte õt utol, ahol tudatosította benne, hogy már több ember felelõssége is fennáll a biztonságukkal és életükkel kapcsolatban, nem teheti meg, hogy elmegy. Hosszas rábeszélés eredményeként bent maradt, felhívta élettársát és elmondta neki a kreált indokot: „elment munkát vállalni egy másik városba, ahol rosszul lett, és bevitték a kórházba. Ne izguljon érte, biztos a stressz miatt történt, kérte gondoskodjék a gyermekekrõl. Majd telefonál még.”
Aznap este megszült.

Klára végig Emma mellett volt. Fogta a kezét szülés közben is, ami nem volt problémamentes. Az orvos a gyermeket, ahogy felsírt, rögtön Emma mellére tette, bízva abban, hogy felébred benne az érzés és ösztön: életet adott, mely hozzá tartozik. De õ itt is hárított: „értse meg, én szeretem a gyermekemet, de nem tudom felnevelni, nem vihetem haza…” Az orvos és a kórházi dolgozók szinte dühösek voltak, s Klárát is ellenségnek tekintették. Nem értették, hogy támogathatja az anyát abban, hogy lemondjon a gyermekrõl.


Az örökbeadás

Emma tehát – a titok megtartása miatt - nem számíthatott senkire a közvetlen környezetében.

Éppen ezért új forrásokra kellett lelnie, melyek ebben a nem „mindennapi” krízishelyzetben támaszul szolgálhatnak. Ilyen lett Emma számára a Gólyahír Egyesület több munkatársa, az Elnök, és a számára leginkább hozzáférhetõ munkatárs, Klára. De ezen kívül a döntési folyamat során és a megoldási fázisban mellette volt a kórházi védõnõ, a csecsemõs nõvérek, és nem utolsó sorban férje, akinek be kellett kapcsolódnia az örökbeadási eljárásba.

Emma párjával élettársi kapcsolatban él, de családi állapota férjezett, miután elsõ gyermekének édesapjától nem vált el. Jogilag tehát a megszületett gyermek férje nevére került, akinek ezért ugyanúgy le kellett hivatalosan mondania a gyermekrõl, mintha sajátja lett volna.

Emmára valóban nagy teher és felelõsség hárult. A szülés napján Klára Emma mellett volt, átsegítette õt a szülésen, segített megbirkózni a kórházi személyzet negatív attitûdjeivel, s ha kellett, ezerszer is meghallgatta Emma kételyeit, - de döntenie egyedül kellett. Ott feküdt az újszülött, „karnyújtásnyira” tõle, és senki nem mondhatta ki helyette, mit tegyen. Kapott egy nap haladékot, gondolja végig még egyszer, hogy a számára helytálló és vállalható döntést hozza meg. Ekkor Klára nem kereste õt, hagyta, hadd érlelõdjön Emmában saját elhatározása. Hisz elképzelhetõ, hogy másnap már másképpen látja a helyzetét.

Emma döntött. A gyermeket örökbe adja, mert számára ez a legjobb, s megítélése szerint gyermeke számára is. Felhívta Klárát, közölte vele szándékát, s ekkor beindult a gépezet. Megbeszélték, hogy kinek mi lesz a feladata, mi az, amit Emmának kell megtennie személyesen. Emma nagyon energikusnak bizonyult. Saját felelõsségére a szülést követõ harmadik napon kijött a kórházból, hogy a szükséges papírokat be tudja szerezni. Ebben segítõtársa a férje volt, aki maximálisan Emma mellett állt, megértette döntésében, s hajlandó volt idõt, energiát és pénzt áldozni arra, hogy feleségét segítse.

Házasságkötésük helyén be kellett szerezniük a házassági anyakönyvi kivonatot, az újszülött születési anyakönyvi kivonatát, s a sajátjukat is prezentálni kellett. Minderre egy napjuk volt, s hogy mindez meglegyen, az ország különbözõ pontjaira kellett utazniuk.

A Gólyahír Egyesület szervezett és gyors munkája során a gyermek örökbefogadó szülõkre talált, olyanokra, akiket Emma is örömmel látott gyermeke mellett.


A nyomon követés

Emma a történések lezajlása után is tartotta a kapcsolatot Klárával. A segítõ szakember fontosnak tartotta, hogy Emmának legyen lehetõsége ventilálni érzéseit, félelmeit, ne maradjon magára belsõ feszültségeivel.
Oly annyira szüksége volt erre, hogy Klára közvetítésével fél évig pszichiáterhez járt, ott kapott támogatást a hátramaradott fájdalmaival kapcsolatban. Állandósult érzésévé vált a szégyenérzet, melyet másra vetített ki. Folyamatosan foglalkoztatta, hogy vajon mit tartanak felõle az örökbefogadó szülõk és annak családja. Biztosra vette, hogy lenézik, és elítélik õt azért, mert lemondott a gyermekrõl. És mindenben és mindenkiben ezt az elítélõ attitûdöt vélte felfedezni, holott a titok nem tudódott ki. Ebbõl következtethetõ, hogy önmagában nem tudott megküzdeni azzal az érzéssel, hogy mint anya: megbukott önmaga elõtt, vagy sem?

A titok létébõl kiindulva nem lehetett Emmát olyan foglalkozásba, csoport terápiába bevonni, ahol az anonimitás megszûnik.
Viszont rátalált az Interneten egy olyan honlapra, ahol örökbefogadó szülõk írnak élményeikrõl, többek között az életet adó iránti érzéseikrõl. Emma itt kapott megnyugtató válaszokat félelmeivel kapcsolatban. S õ is leírta történetét, bekapcsolódva ezzel egy olyan párbeszédbe, mely kimozdította õt, s elõre vihette azon az úton, hogy feldolgozza élete egyik legnehezebb krízishelyzetét.

Emma körülbelül 2 havonta keresi fel Klárát az Interneten keresztül. Álnéven leveleznek, ezzel is védve Emma személyiségi jogait és titkát. Klára levelezéséhez bármelyik kollégája hozzáfér, ezért ezt a megoldást találták megfelelõnek.
Mostani beszélgetéseik, bár többnyire a gyermekkel kapcsolatosak - úgy tûnik - kezd más témában is kibontakozni. Természetesen központi eleme Emma aktuális életvitelbeli problémája, de ebbõl is látszik, hogy gondolatai már nem egyértelmûen az örökbeadott gyermek körül forognak.

Emma sokat fáradozott azon, hogy fel tudja dolgozni életének ezt a szakaszát. Professzionális segítséggel, a szociális munka kompetenciáján is túl kapott támogatást, ami által elérte, hogy elfogadja saját döntését, és ezzel együtt önmagát is. A dilemmán és az önvádaskodáson túljutott. Megfogalmazta önmagának: döntésével jót tett gyermekének, hisz szeretõ szülõk nevelik, elfogadó légkörben, minden jót megadva neki.
Tehát Emma önértékelése helyreállt. Az idõk folyamán élettársával is rendezõdött a kapcsolata, s ennek lett egy nem várt következménye. –

Emmának a nehéz szülés miatt nem ajánlották a spirál használatát, mint fogamzásgátló módszert. Viszont adtak neki egy tejtermelést gátló gyógyszert, amit három hónapig kellett szednie. Ennek a készítménynek a mellékhatása pedig a fogamzó-képesség növekedése volt. Az orvos Emmának speciális fogamzásgátló zselé használatát javasolta, ami nem hozta meg a várt hatást. A kálváriáját követõ harmadik hónapban újra megfogant, de most valóban az élettársától. Közösen úgy döntöttek, nem tartják meg a gyermeket.

Nem tudni, hogy mindebben mennyi volt a „véletlen”, és mennyi róható fel Emma (vagy élettársa) esetleges „felelõtlenségének”. Ezt a szót igyekszem nem ítélkezve leírni, csupán az a kérdés következhet ebbõl a nézõpontból, hogy vajon Emma vont-e le tanulságot további életére, életvitelére nézve? Volt-e számára oly tragikus ez az elszenvedett kilenc hónap, hogy megpróbálja elkerülni a hasonló helyzeteket?
Ezt megítélni nem lehet, hisz Emma és Klára kapcsolata csak addig a mélységig terjed, amennyire Emma abba belátást enged.


Klára, a segítõ szakember

A krízis

Klára tisztán látta Emma stresszes, feszült állapotát. Tapasztalatból tudta, hogy a nem kívánt, rejtett terhesség krízist idéz elõ környezetében. De egy végsõkig titkolt, megoldást halogató helyzetben a krízis minden erejével és arculatával kibontakozik.

A krízist kiváltó tényezõ, a szülés elõjelének megjelenése Emma mûködési képességét megváltoztatta. Nem jellemezném ezzel a szóval, hogy csökkentette. Hisz ez a vész-helyzet kiélezte benne a tettrekészséget, ami egyébként is jellemzõ volt rá. Inkább a realitástól való elszakadás okozott nehézséget. Klárának ezért kellett fokozott figyelmet szentelnie Emmára és tartani vele a kapcsolatot telefonon. Folyamatosan hívták egymást. A segítõ Emma minden gondolatára és érzelmére hangsúlyt fektetett, hogy érezhesse maga körül az elfogadó biztonságot, a megértést, és a segíteni akarást. De nem az õ megkerülésével, hanem akaratának tiszteletben tartásával. Viszont Klárának ez nagy dilemmát is okozott. Hisz ebben a helyzetben már feladata volt az élet védelme, - a születendõ gyermek és Emma életéé.

A segítõ alapállása a kritika nélküli, feltétlen elfogadás volt. Ennek egyetlen korlátja az élet védelme lehetett volna, de Emma éppen azért kereste meg a Gólyahír Egyesületet, mert gyermekének a lehetõségekhez képest a legjobbat akarta. Az éjjelbe nyúló telefonbeszélgetések alkalmat nyújtottak arra, hogy Emma rendezze gondolatait, érzelmeit külsõ (reális) kontroll alatt, melyre ebben a feszültséggel terhes idõben nagyon nagy szüksége volt.

Klára többször visszahívta Emmát, ezzel is biztosítva õt arról, hogy gondol rá, foglalkoztatja a problémája, magáénak érzi a lehetõ legjobb megoldás megtalálását.

Klára mintegy villámhárítóként mûködött. Emmába több hónap titka szorult, amit senkivel nem beszélt meg (még önmagával sem).
Szükséges volt a folyamatos kapcsolattartás, az indulatok és érzelmek áramlásának fenntartása, mert Emmát végzetes tettre sarkallhatta volna zavart és zaklatott lelkiállapota.

Nyilvánvaló volt, hogy a terhesség titka mögött újabb titkok húzódtak meg, amelyeket Emma nem teregetett ki, még ebben a helyzetben sem. De Klára dolga nem is e titkok feltárása volt. Egyértelmûen az eljövendõ eseményekre kellett koncentrálnia, és erre ösztönöznie Emmát is, hogy a lehetõ legpozitívabb módon tudjanak kikerülni ebbõl a kényszerítõ helyzetbõl. Emmában eleve jelen volt az aktivitás és a tettrekészség tulajdonsága, így elsõsorban ezen jellemvonásokra lehetett építeni.

A pozitív megoldás másik alapja a segítõ személye volt, aki biztosította Emmát támogatásáról: feltétel nélküli elfogadással, értõ figyelemmel, hallgatással, a kommunikáció és a realitás fenntartásával.


A problémadefiníció

A problémadefiníció megfogalmazásában a segítõ, Klára maximálisan Emma véleményére, megfogalmazására támaszkodott. Ennek több oka volt. Egyrészt az elsõ „találkozás” nem személyes volt, hanem telefonon tartották a kapcsolatot. Tehát Klárában nem alakulhatott ki a körülmények feltérképezése során olyan benyomás, amely esetleg felülírja Emma problémadefinícióját. Másodsorban, egy „akut” (ezt idézõjelben írom, hisz maga a krízis kilenc hónapon keresztül érlelõdött) krízishelyzet során nem valószínû, hogy áldásos lenne más definíciókkal dolgozni. Hisz a krízisben szenvedõnek a maga vélt vagy valós problémáira kell választ adni. Ez azért is fontos, mert szükséges, hogy a szenvedõ személy érezze a megértést, a hatékonyságot, a teljes elfogadást. Ebbõl alakulhat ki az a fajta bizalom, mely a mögöttes problémák feltárásának melegágyává válhat.

Mindezek mellett a probléma megfogalmazásakor a két fél részérõl bizonyos hangsúlyeltolódások jöttek létre, mely alapjául szolgált a megoldás körüli akciók, stratégiák kifejlesztéséhez, illetve a prioritások felállításához.

E szerint Emmának célja a gyermek biztonsága mellett – de lehet, hogy az sem túlzás, ha azt állítom, hogy elõtt – a kilenc hónapon keresztül óvott titok megõrzése volt. Tehát problémájának fõ vonulata a titok megóvása, illetve az, hogy születendõ gyermekét vállalni, felnevelni nem tudja. Szerinte a családja az új helyzetet kezelni nem képes, s a következményeket sem tartotta kívánatosnak jövõjére (jövõjükre) nézve.

A segítõ a hangsúlyt a születendõ gyermek védelmére helyezte, de maximálisan tiszteletben tartva a titok védelmét is. A közös megbeszélésre felajánlott megoldási stratégiákat ehhez igazította, de mindenek felett a gyermek és az anya életének védelmét tartotta szem elõtt. A beszélgetések során erre többször felhívta a figyelmet, hisz a zavart állapotú asszony megoldásra irányuló tervei irreálisak voltak.

Klára számára nyilvánvaló volt, hogy Emma különös erõvel ragaszkodik elképzeléseihez. Ez nagy ambíciót és belsõ erõforrást tükrözött, illetve azt, hogy fenn akarta tartani a látszatot, hogy sorsát egyedül önmaga tartja kézben. Egyetlen embert engedett maga mellé, Klárát.
Ennek az lett a következménye, hogy a krízishelyzet irreális megoldásához is õt akarta felhasználni, tudniillik: ha megszülte gyermekét, Klára fogja és vigye el, hogy õ ott folytathassa az életét, ahol abbahagyta.

A szülés

A szülés során Klárának Emma belsõ erõforrását szinten kellett tartania, hogy a hátralevõ megpróbáltatásokat testileg-lelkileg el tudja majd viselni. Klára fel volt készülve arra (tapasztalatai alapján), hogy a végcélként kitûzött nyílt örökbeadásig még sok negatív attitûdön, rosszalló tekinteten, felfokozódott érzelmi hullámon kell keresztül menniük. A segítõ beszélgetésekkel, jelenlétével, védelmezõ hozzáállásával biztosította Emmát támogatásáról. S Emmának erre hatalmas szüksége volt a nagyobbrészt elutasító, vádoló, megvetõ közeggel szemben.

Klára a szülést követõ napon félrevonult. Ez alatt a nap alatt a Gólyahír Egyesület - persze feltételes módban - megpróbálta megtalálni a gyermek leendõ szüleit, azon kritériumok alapján, melyeket Emma támasztott. Emmának ugyanis az volt a kérése, hogy gyermekének leendõ anyja hasonlítson õrá.
Klára telefonon leírta Emma külsejét az egyesület vezetõjének, aki a szülõ választást koordinálja. Ehhez a leíráshoz képest próbáltak szülõk után kutatni.

A segítõ feladatai a végleges döntés után aktualizálódtak. Ahogy Emma kijelentette, hogy lemond a gyermekrõl, az egyesület elnöke megkereste az általa megfelelõnek ítélt szülõket és
Klára koordinálásával megszervezõdött a kórházi találkozó. Döbbenetes volt a hasonlóság a két asszony között. Elsõ látásra szimpatikussá váltak egymásnak, s ez oldottabbá tette az amúgy rendkívül nehéz helyzetet.

Egy rövid beszélgetés után együtt megnézték a gyermeket. Megható pillanat volt. Tragédia és remény egyaránt, melyet az emberi lélek nem visel el érzelmek nélkül. Majd a technikai megbeszélés után elbúcsúztak egymástól, reménnyel telve, de még mindig a visszalépés lehetõségével.

Klára azon kívül, hogy a gyámhivatallal egyeztette az örökbeadás idõpontját, nem tett annak érdekében semmit, hogy az realizálódjon is. Kompetenciája eddig tartott, maximálisan tiszteletben tartva a felek döntési szabadságát. S az örökbefogadóknak és Emmának is aktívan részt kellett vennie abban, hogy a jogi procedúra zökkenõmentesen zajlódjon le. Illetve egyértelmûen és csakis az õ közös akaratukat tükrözze az. Ez rendkívül kényes helyzet lehet egy segítõ számára. Ott fekszik egy frissen szült asszony, akinek papírokért kell futkosnia, úgy, hogy azoktól, akikre természetesen számíthatna, nem kérhet segítséget. De Emma ezt nagyon frappánsan megoldotta. Amit telefonon el lehetett intézni, megtette, amit nem, azt meg férje segítségével hajtotta végre. Az örökbeadási eljáráson a segítõ is részt vett, mint közvetítõ személy.

Ez után Klára visszament Emmával és férjével, hogy elbúcsúzzanak a gyermektõl. Klára elmondása szerint még Emma férje is megsiratta a kisbabát, pedig akkor látta életében elõször - és utoljára. Szerinte a férfi még mindig ragaszkodik Emmához, pedig már évek óta nem élnek együtt. Mégis rendkívüli odaadással és elfogadással segítette õt abban, hogy sikerüljön az örökbeadás, illetve hogy a titok megõrzõdjék. Klárának még volt egy fontos feladata: az újszülöttel kapcsolatos okmányok és papírok kiküldésének leállítása.
A titok könnyen kiszivároghat, hogyha a posta viszi a gyermek személyi okmányait. A titkot márpedig õrizni kellett, s Klára ennek szellemében megtette az aktuális lépéseket.


A nyomon követés

Klára nem kutatta Emma jövõre vonatkozó terveit.
A krízishelyzet maga annyira szûken behatárolható eseményre és annak megoldására korlátozódott, hogy Klára annak véghezvitele után nem kutakodhatott a továbbiakra nézve. Bár Emma igényelte Klára támogatását, de mint annyi mindenben, ebben is meghúzta a határt. Fõleg az elsõ idõkben, beszélgetéseik egyértelmûen a gyermekre, az örökbeadásra és a múlt feldolgozására irányultak. Emma persze sejtetett élet-problémáival kapcsolatban bizonyos dolgokat, de nyilvánvalóan nem akart rajta változtatni, fõleg nem külsõ segítséggel.
Klára meglátása szerint Emma nem volt megelégedett kapcsolatában, de mégsem akarta elhagyni élettársát, és rettegett a változástól. (A titok fenntartása és az örökbeadás ténye is ezt támasztja alá.)

Ezt a specifikus krízishelyzetet - leginkább a felszínen - meg lehetett oldani egy „frappáns” megoldással. Tehát elméletileg nem szükségeltetett mélyreható diagnózis a probléma gyökerérõl.
Persze nyilvánvalóan egy titkolt terhesség és örökbeadás nem lehet pusztán akut helyzet. Annak is nagyon mély és leginkább régóta húzódó probléma-halmaz lehet a háttere. Klára mégsem ezeknek a problémáknak a megoldására szerzõdtetett, mint „gólyahíres, önkéntes segítõ”, hanem a születendõ gyermek helyzetének a megoldására.

Mindezek ellenére mégis tartották a kapcsolatot, de csak akkor, ha Emma szükségét érezte a beszélgetésnek, vagy konkrét tanácsot várt. Klára ezt tiszteletben tartotta, annyira folyt csak bele a kapcsolatba, amennyire Emma azt lehetõvé tette.


Reflexiók

Elemezve ezt a krízishelyzetet, kezdem megérteni, meglátni az emberi sokszínûséget, mind a jellemben, a problémákban, a megoldásokban. Számomra teljesen hihetetlen, hogy emberek mennyi energiát fordítanak a látszat fenntartására, és milyen mély titkokat képesek hurcolni magukban mindezért.

Felvetõdött bennem, hogy a gyermek iránti szeretetet mennyiféleképpen lehet értelmezni! Lehet gyermeket szeretni akként is, hogy nem mondunk le róla. De lehet úgy is, hogy a jobb élet reményében átengedjük olyan emberek kezébe, akiktõl szeretetet, biztonságot, és jobb jövõt remélhet. Kik végtelen örömmel a sok-sok kudarc után, hatalmas lendülettel válnak szülõkké, az õ szüleivé.

Átéreztem a segítõ szakember dilemmáit, mely nem csak Emma, illetve a születendõ gyermek iránti felelõsség kapcsán alakulhatott ki, hanem a saját értékeivel, normáival való megküzdést is jelentette. Azt hiszem nehéz egy ilyen helyzetben higgadtnak maradni. Nehéz úgymond nem elébe menni a történéseknek, hanem a kliens képességeire és akaratára alapozva segíteni a számára legjobb döntés felé.

Kérdés volt számomra az is: hogy lehet, hogy egy tanult, az életben jól tájékozódó asszony nem jön arra rá, ha befogja egy újszülött száját, akkor az megfulladhat? A krízishelyzet sajátja lehet ez a „furcsaság”, hogy az amúgy józan, a földön két lábon járó ember képes a valóságtól teljesen elrugaszkodni. Hisz maga a krízis feszegeti az ember problémamegoldó stratégiáinak a korlátjait.
Tehát szinte törvényszerû az irrealitás, ami aztán idõnként helyrehozhatatlan következményekkel jár.

A realitás-irrealitás kérdésénél maradva: vajon a feltétel nélküli elfogadásnak, az értõ – megértõ hallgatásnak, a feltétlen bizalom légkörének nem alapja-e a krízisbõl következõ irrealitások elfogadása? Mert ha a segítõ direkt módon megkérdõjelezi a segítségre szoruló döntéseit, terveit, akkor törvényszerûen feszültség keletkezik. Tehát valamiféle kötéltánc ez, egyensúlyozni az elfogadó, bizalommal teli légkör megteremtése, és a segítõ felelõssége között.

Megpróbáltam beleképzelni magam a segítõ helyzetébe. Talán egy önmaga által sem vallott ítélet mellett kellett voksolnia, egy szemrehányó, elítélõ, bûnösnek kikiáltó közegben. Mekkora elhivatottság, elfogadás, empátia szükségeltetik ahhoz, hogy az ember ne rendüljön meg abban a hitben, hogy a segítségre szorulónak az a legjobb, amit õ maga választ! És kitartani emellett, elszántan menni elõre, még akkor is, ha megvádolják, és „bûntársnak” tekintik.

Lehet, hogy a vádló- és vádlott dilemmája az összes személyben felmerült, akik szerepet játszottak ebben az eseményben?

Felvetõdött bennem a kérdés, lehet-e megnyugtatóan lezárni, illetve határozottan eldönteni: „igen, jól tettem, ez volt a helyes és egyetlen út”? Lehet-e elszakadni gyermektõl úgy, hogy tudom a létét, s még a kapcsolattartás lehetõsége is adott, - igaz, csak közvetítõ útján? S mint anyának, élete eme történése milyen kihatással lehet majd a családjában nevelt többi gyermekre nézve?

Biztos vagyok benne, az élet számos területén van utóhatása egy ilyen krízishelyzetnek. Talán a kimenetelét az határozza meg, hogy sikerül-e feldolgoznia Emmának s beépíteni mintegy tanulságként saját életútjába.

Hisz a helyzet több szempontból nehéz és megterhelõ. Két (vagy több) teljesen idegen ember egy rendkívüli horderõvel bíró helyzet – személy – felõl döntenek. Az úton együtt haladnak, a visszafordulás lehetõsége mégis adott, bármelyik pillanatban. Iszonyatos feszültséget okoz ez, mind az örökbeadóban, mind az örökbefogadókban. Elviselni egymás megmérettetését, esetleg elutasítását, hinni abban, hogy egy célért küzdenek, s elhinni azt, hogy ez a legjobb megoldás, ami létezhet az adott helyzeten belül. Az örökbefogadókban a várakozás reménye valósággá válhat, sokszor minden átmenet nélkül. Hisz nincs kilenc hónap, hogy hozzászokjanak, hogy érlelõdjenek - egy csapásra kell meghalni, mint gyermek és újjászületni, mint szülõ. Az örökbeadó nem biztos abban: vajon a szemébe nézhet-e a leendõ szülõknek? Vajon nem vetik-e meg tettéért, s azok családja vajon az õ „bûnét” nem vetíti-e majd a gyermekre, mely az életük részévé válik?

Emma életében a gyász halmozottan jelentkezett. Kilenc hónapnyi, még önmaga elõl is rejtegetett terhesség után lemondott gyermekérõl – ez felér egy halállal. Pár hónapjára újból elvetetett egy magzatot? Mondhatnánk, önként vált meg tõle. De bárhogy is volt, a megrendülés, a veszteségérzet nem válogat, megtalálja azt is, aki önszántából veszít.
Ez a halmozottság táptalaja lehet egy megrekedt gyászfolyamat kialakulásának, vagy egy állandósult önvádaskodás állapotának. Emma további életútja tehát nem hozott felszabadulást, hanem inkább súlyosbította helyzetét.

Megdöbbentõ Emmának az elszántsága, amellyel kitartott döntése mellett. Mintha az elmúlt idõ megkövesedett volna benne, rendíthetetlenné téve elhatározását.
S lett-e tanulsága ennek az embert próbáló megrázkódtatásnak? Vagy feledésbe merül ez is, mint annyi emberi tanulságra szerzõdtetett szenvedés?

Emma története megrázó. De hatalmas pozitívuma, hogy a megszületett gyermek sorsa rendezõdött, szeretõ szülõk mellé került, és talán a nyílt örökbefogadással nem szakadtak el végképp a gyökerek.
Ez pedig nagyon fontos. Helyzetet teremt arra, hogy a felnövekvõ gyermek önbecsülése ne rendüljön meg. Hisz valódi szülõk mellett, valódi gyermekként, de örökbefogadásának tudatában fog felnõni. Tudni fogja azt is, hogy nem dobták el, hanem megteremtették számára a szeretetteljes és biztonságos légkört, a családot. Nem két, hanem négy ember gondoskodott arról, hogy további életútja a testi-lelki jólét közegében egy reményteli jövõ felé haladjon.


Utóirat
Emma 13 hónappal késõbb, titkolt terhesség után, ismét életet adott, a gyermeket örökbe adta.
Ugyanaz a család fogadta örökbe a testvérkét is. Ennél a szülésnél az örökbefogadó anya volt mellette.


2006.05.08.


Bernáth Mónika Széchenyi Egyetem, Gyõr
fõiskolai hallgató általános szociális munkás szak


Vissza a cikkekhez

Támogatás

Mint közhasznú szervezet, a jogszabályok szerint 2002-től jogosultak vagyunk gyűjteni az adók felajánlott 1%-át.
Kérjük, hogy támogassa Egyesületünket és ajánlja fel adójának egy százalékát, amivel segít kitűzött céljaink elérésében!

Tovább »

Elérhetőségek

INGYEN HÍVHATÓ KRÍZISVONAL
06-22 óráig

06-80-203-923