Rólunk - Rólunk szól

Csak a gyereknek legyen jó!

Anna és Helga a Gólyahír Egyesület krízisotthonának lakója. Mindketten lemondtak arról, ami a legdrágább: örökbe adják gyermeküket, mert helyzetüket kilátástalannak tartják. Mórucz Lajosné, az egyesület vezetõje szerint Anna és Helga legalább gondoskodik gyermekérõl: szeretõ családra bízzák, nem teszik inkubátorba, és pláne nem hagyják magára a parkban, üres lakásban vagy ki tudja, hol születõ csecsemõt.
Otthon – ez a felirat fogad a százhalombattai székhelyû, többek között örökbe adással foglalkozó Gólyahír Egyesület krízisotthonának lábtörlõjén. Jelenleg két várandós anya lakja a hatvan négyzetméteres, háromszobás, napsárga falú, világos lakást, ahová belépve valóban az otthon szó jut elõször eszünkbe. Csend van, és bár szigetelik a szomszédos négyemeletes háztömböt, a munkások olyan halkan dolgoznak, mintha tudnák, hogy kismamák laknak a közelben. Akiknek szükségük is van a nyugalomra, fõleg most, a nehéz döntés után és pár héttel a szülés elõtt.

Megoldhatatlan

– Megdöbbentem, szinte sokként ért, hogy babát várok – meséli történetét a krízisotthon egyik lakója, Helga, akinek az orvosok azt mondták, hogy sosem lehet gyermeke. Tévedtek. „Pocak” – ahogy õ nevezi – élni akart. A húszas évei elején járó lány kicsúszott az idõbõl, de nem is gondolt abortuszra. Azt mondja, nem tudta volna megtenni, képtelen lett volna együtt élni a tudattal. Vállalni sem meri a gyermeket, úgy érzi, nem tud olyan jövõt biztosítani neki, amilyet szeretne. Sem anyagilag, sem lelkileg nem áll készen az anyaságra, túl fiatalnak gondolja magát a feladathoz. Külföldön napi 16 órát dolgozott korábban, szeretne visszamenni, az újszülöttet viszont nem vihetné magával. Azt pedig megoldhatatlannak tartja, hogy õ külföldön lenne, a baba meg itthon.
Ráadásul tavaly az édesanyját is elveszítette, s bár számíthat nevelõapja meg a testvére támogatására, és Mórucz Lajosné, Gabi néni, a Gólyahír Egyesület megálmodója, vezetõje is segítené, amiben csak tudná, mégis úgy döntött: az örökbe adást választja. Amióta ezt elhatározta, és találkozott a leendõ szülõkkel, megnyugodott.

A gyerek apja tud arról, hogy Helga várandós, de nem foglalkozik vele. A fiatal nõ nagyot csalódott benne, soha többé nem akarja látni. – Talán egyszer, ha meglesz a társ, akinek érdemes szülni, akkor szeretnék, de ez még odébb van – mondja szomorú mosollyal.

Sokat segített, hogy el tudott jönni otthonról, és a krízislakás ideiglenesen befogadta, itt van orvosi ellátás, Gabi néni is mindenben segít, ráadásul hasonló cipõben járó, szintén itt lakó sorstársával, Annával is megbeszélheti, ami épp a lelkét nyomja. Szülés után még tíz napig maradhatnak.

Kilátástalan

– Helga olyan nekem, mintha a lányom lenne – veszi át a szót a 38 éves Anna, aki tavaly az egyesület segítségével már adott örökbe gyermeket. Akkor nem élte meg ilyen nehezen, mint most: ezt a babát tervezték. De a párja – mint mondja – megõrült: Anna hatévi munkáját herdálta el. Bedõlt a svájcifrank-alapú lakáshitele is, mindene odalett. Otthon pedig, amely most az édesanyja lakása, egy 15 és egy 17 éves éhes száj várja. Kétségbeesetten, mintegy magát gyõzködve kérdi: – Egy újszülöttel? Hova? Mire? Mindent megpróbáltam, elhiszi? Kilátástalan.

A korábbi terhessége titkolt volt, már nem tudta tovább rejteni a hasát, az éj leple alatt jött Százhalombattára, Gabi néni várta a vonatnál. Most még a tavalyinál is nehezebben hozta meg a döntést, már ruhákat is vásárolt a kislánynak, nagyon várta. Jelenleg azt próbálják elintézni, hogy a tavaly örökbe adott gyermeke és a születendõ egy családnál nevelkedhessen. Az örökbefogadóknál a másik gyermek is gyönyörû környezetben fejlõdik, megkap mindent. – Sokat vívódtam – mondja Anna –, de tegnap lezártam: nem tehetem tönkre sem magamat, sem az otthoni két gyermekemet, sem az újszülöttet. Csak a gyerekeknek legyen jó… – elcsuklik a hangja, potyognak a könnyei, morzsolgatja az átázott zsebkendõt.

Lélekölõ

– Vajon az az anya jobban szereti gyermekét, aki bár nem tudja eltartani, mégsem akarja örökbe adni? Az anya megy a hajléktalanszállóra, a gyermek meg állami gondozásba ahelyett, hogy szeretõ családja lenne – mondja a korábban védõnõként dolgozó Mórucz Lajosné, aki sokat köszönhet a Gordon-tréningnek (gyerekneveléssel kapcsolatos kommunikációs technika), így tudja már 15 éve ezt a lélekölõ munkát végezni.

Az évek során megtanulta elkülöníteni, mi az õ és mi a lányok problémája. Enélkül nem is menne. – Hogyan lehetne feldolgozni egy olyan pillanatot, amikor a gyermekét örökbe adó anyát két szatyorral ott kell hagyni a hajléktalanszállón? Ez az életet adó anya valamilyen szinten gondoskodott a gyermekérõl, szeretõ családra bízta. Ennek a gyermeknek mesélhetnek majd az örökbe fogadó szülei arról az emberrõl, akitõl az életét kapta, ha eljön a pillanat, amikor kíváncsi lesz a gyökereire. Sajnos ezt nem kaphatja meg az inkubátorba tett baba, aki sosem tudhatja, kik a valódi szülei, milyen körülmények között született.

Móruczné szerint nem akkor kerül az újszülött életveszélybe, amikor az inkubátorba teszik, hanem akkor, amikor születik. Az örökbe adott gyermek kórházban látja meg a napvilágot, biztonságos körülmények között, az inkubátorba tett pedig ki tudja, hol: bokor alatt, utcán, lepusztult lakásban…

Karitatív

A Gólyahír Egyesületnél évente nyolcvanan-kilencvenen jelentkeznek örökbe adásra. A vezetõnõ legfõbb okként a hiányzó apát hozza föl. Ha olyan férfi lenne ezek mellett az anyák mellett, aki gondoskodik a megélhetésükrõl, a lakhatásukról, nem kerülnének ilyen helyzetbe. Szerinte ez a férfiak felelõtlensége.

Gabi néni a 32 megyei önkéntessel együtt karitatív munkát végez, az egyesületnek mindössze egy négyórás munkatársa van. A 15 év alatt 760 nyílt örökbefogadásban segítettek, ez már falunyi gyermek. Sok bajba került anya kapott már tõlük segítséget. A krízislakásban megfordult már nyolcadikos kislány, a babázást újrakezdeni nem akaró, várandós nagymama is, egyetemisták, akik folytatni akarták tanulmányaikat.

Váratlanul

Annak, aki örökbe szeretne fogadni, átlagosan körülbelül négy évet kell várnia, jelenleg 450-en vannak a várólistán. Csilláéknak nem kellett kivárniuk ezt a hosszú idõt, a kutyasétáltatásnak köszönhetik, hogy Ivettet már öt éve saját gyermekükként nevelhetik. Csilla egy séta alkalmával csak úgy megemlítette anyakönyvvezetõ ismerõsének, hogy örökbe szeretnének fogadni egy gyermeket. Néhány nap múlva megcsördült a telefon: Ivett családra vár – azonnal.

– Abban a pillanatban mindent elfelejtettem: olyan volt, mint amikor látod, hogy pozitív a teszt – mondja Csilla, aki korábban volt már várandós, az esküvõje elõtt egy héttel veszítette el a magzatát. Az orvosok szerint ez így is lenne minden terhessége 11. hetében, a harmincas évei végén járó nõ ugyanis autoimmun-betegséggel küzd.

Ivett hirtelen és váratlanul jött, még gyerekszobájuk sem volt, de Csilla egy percet sem gondolkodott. – Csodálatos érzés volt, amikor jött felém a nõvér azzal a tündér kisbabával – emlékszik vissza. Mélyen beleégett a retinájába az a pillanat is, amikor a szülés után megengedték neki, hogy megpuszilja Ivettet, de életet adójának, Nórinak nem. – Ott állt mellettem a fiatal édesanya, aki lemondott a lányáról, és egy plüssel örökre elköszönt tõle.

Levelek

Örökre, legalábbis akkor így gondolták. Nem telt el pár nap, Nóri írogatni kezdett Csillának, hogy Ivett az övé, és most azonnal látni szeretné, továbbá havonta egy órát kettesben akar lenni a csecsemõvel. Csilla elmondása szerint a levelek egyre zaklatóbbak voltak, úgy érezték, lelkileg nem bírják tovább. A fiatal pár arra készült, hogy vissza kell lépniük, ezt a törvény szerint még hat hétig megtehették volna. A család felkereste a gyámügyet, ahol azt mondták, sajnálják, de mivel sem a területi gyermekvédelmi szakszolgálat, sem a gyámhivatal, sem egyik alapítvány nem vett részt az örökbefogadásban – az ugyanis, mondhatni, magánúton történt –, nem tudnak segíteni. Végül egy pszichológus szánta meg a kétségbeesett fiatal párt: elkísérte õket az örökbefogadást szentesítõ aláírásra, ahol elmondta Nórinak, hogy amit csinál, árt a kislánynak. Az utolsó aláírásnál a lány megígérte, hogy többé nem fogja keresni a családot.

Ettõl függetlenül pár hónap múlva ismét özönlöttek a levelek. Aztán megcsörrent Csilla telefonja is. Az Ivettet vér szerinti gyermekeként szeretõ Csillában akkor tudatosult, hogy Nóri mindent tud róluk, a lakáscímüket, az összes igazolványuk számát. Ez volt az a pillanat, amikor Csilláék menekülõre fogták: elkezdték árulni a lakásukat, mert attól féltek, az lesz a következõ, hogy a házuk elõtt találják a lányt. Késõbb úgy döntöttek, felhagynak a lakásárulással, mondván, manapság már nem olyan bonyolult megtalálni valakit. – Nóri itt lakik egyébként a városban, és nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra, mikor futunk össze – aggódik Csilla, aki úgy érzi, kétszer jobban kell vigyáznia Ivettre, mintha vér szerinti gyermeke lenne.

Ahány örökbe adás, annyi megrázó emberi dráma. A várandós anya azt teszi, ami anyaként felfoghatatlan. Az õ tragédiája a legnagyobb, különösen, ha miután örökbe adta gyermekét, nincs más lehetõsége, mint kikötni valamelyik hajléktalanszállón. Az örökbefogadók örömét pedig az a tudat árnyékolja be, hogy ami nekik a legnagyobb boldogság, az másnak mérhetetlen fájdalom. A gyermek azonban lehetõséget kap: az állami gondozás helyett rendezett családi életet. Mórucz Lajosné szerint ez az a remény, amely miatt nem tudná feladni a hivatását.

Kapcsolódó linkek:
mno.hu

Vissza a cikkekhez

Támogatás

Mint közhasznú szervezet, a jogszabályok szerint 2002-től jogosultak vagyunk gyűjteni az adók felajánlott 1%-át.
Kérjük, hogy támogassa Egyesületünket és ajánlja fel adójának egy százalékát, amivel segít kitűzött céljaink elérésében!

Tovább »

Elérhetőségek

INGYEN HÍVHATÓ KRÍZISVONAL
06-22 óráig

06-80-203-923