Rólunk - Rólunk szól

AZ EMBERI ÉLET ÉRTÉKE

Ha valaki, az ajkai Tokolics házaspár tudja, mekkora érték a gyermek. Éva és Feri még össze sem házasodtak, már meg- egyeztek a gyerekeket illetõen. Mindenképpen nagy családot akartak, talán azért is, mert Éva egyke volt, nagyon hiányolta a testvéreket. Kiskorában rengeteget babázott, azt mondja, még a maci feneke is hintõporos volt.

Napló Online /2008.12.24./

Kezdetben megvalósulni látszott az álmuk, gyönyörû kislányuk született. Noémi ma tizenöt éves, középiskolás. Csakhogy aztán már hiába várták a kis testvért, csak nem akart jönni.
- Amikor az éhezõ afrikai gyerekeket láttam a tévében, legszívesebben rohantam volna, hogy legalább ötöt megmenthessek, de nem tehettem. Igaz, Ukrajnáig, Romániáig eljutottunk, de a szörnyû állapotok ellenére sem adtak örökbe gyerekeket külföldre. Végigjártuk hát itthon az utat, hogy örökbe fogadhassunk. Egyszer aztán megcsörrent a telefon, és a Gólyahír egyesület nyílt örökbefogadás lehetõségét kínálta fel - emlékezik Éva.

Tõlük kétszáz kilométerre egy fiatal nõ, Sára gyermeket várt, de tisztában volt vele, hogy körülményei miatt nem bírná felnevelni. Abortuszról pedig hallani sem akart.
- Elõször csak fényképen látott bennünket, aztán találkozott mindhármunkkal, megismerkedtünk. Talán furcsán hangzik, de nem volt mindegy számára, hogy kinek a gondjaira bízza születendõ gyermekét. A szimpátia kölcsönös volt, olyannyira, hogy mindig megmutatta az ultrahangfelvételeket is.
Lehet, hogy ez apróság, de nekünk fontos volt. Az pedig fõként, hogy odafigyelt az étkezésére, folyamatosan elment az orvosi vizsgálatokra, felelõsséggel várta a babát. Számunkra is izgalmas volt az a pár hónap, vártuk a kicsi születését. Itt állt már a kiságy, gyûjtöttük a babaruhákat, de végig bennünk volt az is, hogy mi lesz, ha miután megszületett, Sára mégis hazaviszi. Hiszen megtehetné, mi pedig felfognánk ugyan ésszel, ha nagyon fájna is. Próbáltam rábeszélni, hogy tartsa meg, át- éreztem, milyen fájdalmas lehet megszülni és odaadni másnak, de Sára végig kitartott. Mindannyian boldogan vártuk Simont - mi választottuk a nevét is -, és õ végre megérkezett. Az utolsó pillanatban beengedtek a szülõszobára, és miközben próbáltam a bennem is erõsödõ feszültséget titkolni, foghattam Sára kezét, bátoríthattam. Simon császármetszéssel jött a világra, komplikációk voltak, keringési zavarai miatt ahelyett, hogy magamhoz ölelhettem volna, ami szerintem nagyon fontos lett volna mindkettõnknek, rohantak vele az inkubátorba, én meg remegve, sírva futottam utánuk
- emlékezik Éva az elsõ szülõi aggodalmakra.

Feri azt mondja, õ a folyosón izgulta végig a szülést. Egy nap múlva nyugodhattak csak meg, hogy minden rendben van, és ekkor végre Éva már megölelhette Simont.
- Úgy éreztem, hogy én már többé el sem engedem - emlékezik. Itthon pedig Noémi addigra már rég megbarátkozott a gondolattal, hogy nem húga, hanem öccse érkezik.
- Az nem jelentett gondot, hogy nem vér szerinti testvérem születik, ugyanúgy vártam õt is- mondja a kamasz lányka, aki a babázás miatt nem is akart vidékre menni középiskolába. Most megsimogatja öccse kis fejét, és visszaadja Siminek az elgurult kisautót. Kezdettõl fogva segített a kis testvér körüli teendõkben, márpedig az akadt bõven, szemmel láthatóan szülei nem unatkoznak. Annál is inkább, hiszen közben még egy fõvel bõvült a család. Ugyanis Simi csak pár hónapos volt, amikor Éva és Feri már úgy érezte, hogy nem elégszik meg két gyermekkel, újra elkezdték járni az örökbe fogadni vágyók kálváriáját. Persze nem értett ezzel egyet mindenki, Éva édesapja például féltette õket, mondván, három gyerek az már egy nagy család, nem olyan egyszerû felnevelni a kicsiket. Csakhogy Éváék hajthatatlanok voltak. Aztán egyszer újból megcsörrent a telefon, és kiderült, hogy Siminek kis testvére lesz.

-Éppen dolgoztam, burkoltam, hát megállt a kezemben a szerszám és hevesen vert a szívem - mondja Feri. Õ tudta meg elõször a hírt. Erre a fordulatra senki sem számított. A Gólyahír Egyesület vezetõje alig merte megkérdezni, hogy vállalnák-e a kis testvért, hiszen nem sok példa van rá. Feri azonban rögtön igennel válaszolt és hívta Évát. Éppen németórát tartott, legalábbis addig, mert aztán már nem tudta befejezni, inkább megosztotta örömét tanítványaival is. A kis Miront is együtt várták Sárával, aki azonban kezdetben mélyen szégyellte elõttük, hogy újra ilyen helyzetbe került. Késõbb viszont annál inkább örült, tudta, hogy Éváéknál jó helyen lesz a kicsi is. Sokat kérdezett Simonról, de nem találkoztak egymással. Mindannyian úgy gondolták, ez így helyes, nem szabad megzavarni a nyugalmát.

- Amikor itt lesz az ideje, akár segítek is nekik, hogy megismerjék egymást. Persze addig sem titkoljuk egy percig sem, hogy nem az én pocakomból születtek, de egyelõre ezt még Simi sem tudná felfogni - mondja Éva, miközben hozza a cumisüveget, Miri pedig engem méreget. Kezdi megszokni, hogy idegen van a lakásban, már a kisautóit is nyújtja felém. Persze Éva aggódó édesapját is meghódította, amint hazahozták, egy perc alatt elszállt a nagyapa minden aggodalma. A ház földszintjén lakó nagyszülõk egyébként rengeteget segítenek a kicsik nevelésében, Éva így taníthat, míg Mirire vigyáznak. Egyformán szeretik mindhárom unokájukat, és ez a gyerekeket látva olyan természetes is. A fiúk elevenek, de okosak.
Idilli a kép, az ember azt gondolná, ilyen csak a mesében van.

- A hozzájuk való ragaszkodás, a szeretet belülrõl jön, és nemcsak karácsonykor meg az ünnepnapokon, hanem mindig. Minden napnak megvan a maga küzdése, harca, de ez nem baj, hiszen az emberélet a legértékesebb - mondja Feri. Évával együtt akkor is így is érzi, ha a nagyobb gondokkal is meg kell küzdeniük. Miron izomtónus problémával született, Évának át kellett éreznie, milyen az, amikor a születés után azt mondja az orvos, hogy probléma van a babával. Csak hosszú hónapok, sok küzdelem után vált bizonyossá, hogy kinövi. Simon pedig csak a napokban szokott át szülei nagy ágyából a sajátjába. Igaz, néha éjjel még visszamászik. Szemmel látható, hogy rettentõ nagy a szeretetéhsége és ezt nem is titkolja. Ahogy Éva mondja, az anya hasában eltöltött kilenc hónap nem múlik el nyomtalanul. Vajon hogy éli meg egy kicsi magzat anyja félelmeit, aggódásait, azokat az érzelmi viharokat, amelyek egy ilyen döntéshez vezetnek? Mindenesetre elgondolkozunk rajta egy kicsit, amint ketten maradunk. Feri levitte Mirit a földszinten lakó nagyszülõkhöz, Simivel óvodába, Noémivel iskolába ment.

- Látod, milyen csend lenne kicsik nélkül? - kérdi Éva, és valóban. Szóval, Simi néha már kérdez nagyon okosakat, például, hogy õ és Miri miért Budapesten született, nem pedig Ajkán, ahogy a család többi tagja. Azt még nem érti, honnan is érkezik a kisbaba, de Éva felkészült minden kérdésre. Amire pedig mégsem, arra segít választ adni az Egyesület és az örökbe fogadó szülõk, szakértõk sora, akikkel Éva tartja a kapcsolatot. Azt mondja, a nyíltan örökbe fogadott gyerekek értékelik, hogy az életet adó gondoskodott róluk, õk pedig mindent megtesznek, hogy meleg, szeretetteljes légkörben nõjenek fel, ahol a bennük lévõ érték, tehetség ki tud bontakozni. Éva szerint ugyanis annál nagyobb vétek nem lehet, mint nem adni meg az esélyt egy világra igyekvõ kisembernek. Mert egy életnél nagyobb lehetõség nincsen.
- Én csak egyet szülhettem, így igazán tudom, mekkora érték egy emberi élet. Mi így lettünk nagy család, de úgy érezzük, a lehetõ legjobb dolog történt velünk. Nagy feladat hárul ránk, de nincs ennél nagyobb boldogság - mondja meggyõzõen.


SZÉP ORSOLYA

Kapcsolódó linkek:
Az eredeti cikk itt olvasható
Az eredeti cikk itt olvasható

Vissza a cikkekhez

Támogatás

Mint közhasznú szervezet, a jogszabályok szerint 2002-től jogosultak vagyunk gyűjteni az adók felajánlott 1%-át.
Kérjük, hogy támogassa Egyesületünket és ajánlja fel adójának egy százalékát, amivel segít kitűzött céljaink elérésében!

Tovább »

Elérhetőségek

INGYEN HÍVHATÓ KRÍZISVONAL
06-22 óráig

06-80-203-923